12. fejezet

Sziasztok! *Nem írok semmit, mert szégyenlem magam* 

Jó olvasást! Még mindig imádlak titeket. Remélem kitartótok mellettem ennek a rendszertelenségnek az ellenére is amit én itt leművelek. :( Sajnálom. 

Üdv, Jamie

***

-Nyugodj meg és meséld el szépen hogy mi is történt egész pontosan. - térdelt mellettem Clary és megnyugtató hangnemben csitítgatott.

-Natalie! Egyszerűen képtelen felfogni bármit is! - emeltem fel a fejem és összeszorított ököllel kezdtem el hevesen gesztikulálni. - Egy idegesítő ribanc! Torkig vagyok vele, érted?

-Hé, nagyszájú. Ő mégiscsak a húgod! Nem beszélhetsz így róla. - védte legjobb barátnőm a húgomat.

-Oh, Clary! Hagyjál ezzel. Legkevésbé sem érdekel. - csaptam rá tenyérrel a fűre, mondatom hatásosabbá tételéért. - És igazán hálás vagyok hogy az ő pártján állsz! Kösz!

-Na, nyugi, Jan. Nem állok senkinek a pártján, én csa...

-Na látod, ez a baj! Engem kellene védened, ne semlegesnek lenned! - szakítottam félbe dühösen. Pár másodpercig nem hagyta el hang a torkát, csak sajnálkozva és rosszallóan nézett rám.

-Még mindig nem értem hogy min vesztetek ennyire össze. - szólalt meg végül lemondóan és végigterült a füvön.

-Nem is kell.

-Akkor meg hogy várod el, hogy melletted álljak? - ült fel hirtelen és dühösen nézett rám.

-Mert a legjobb barátnők ezt teszik! Ez a dolguk! - üvöltöttem jóval hangosabban a kelleténél. Clary felvont szemöldökkel gondolkodott pár másodpercig, majd a vállát megvonva egyszerűen elnevette magát.

-Őrült vagy! - jelentette ki, majd újra elterült a füvön, kezeit az ég fele nyújtva. - Szeretlek, Janett. A legjobb barátnőm vagy és mindig az leszel, hallod?

-Hallom. - feleltem vigyorogva, félkézzel átkarolva a meghatódott szőkeséget. 

Nem kellett Clarynek semmit sem mondania, vagy tennie, hogy megnyugodjak. Elég volt ha csak egyszerűen ott van mellettem. Imádtam őt és az összes barátomat, hisz mindegyikük ilyen elképesztő hatással volt rám. A világ legszerencsésebb emberének tartom magam. Mindenem megvan amire valaha is szükségem lehetne, barátok, család, megértés, jóság, biztonság. Talán ez is az én problémám. Zavar ez az állandó nyugalom ami körülvesz. Engem az izgalom éltet, abból táplálkozom, nekem pedig ez hiányzik a legjobban. Komolyan, néha örülnék ha sorozatgyilkosok üldöznének, mintsem hogy a szobámban ülve csokit egyek és Amerikai Pitét nézzek. 

-Hát itt vagytok! Az ég megáldjon titeket! Egy órája keresünk. - állt meg mellettünk három férfi sziluett, eltakarva előlünk a napot, árnyékba vonva arcunkat.

-Sziasztok fiúk. - köszönt Clary mosolyogva Y-nek, Drewnak és Trevisnek kezét nyújtva egyikük felé, hogy felhúzza a földről. A fiúk irtó segítőkészeknek bizonyultak, mert mindhárman megragadták a lány feléjük nyújtott kezeit, majd egy óriásit rángatva rajta, felemelték a földről. Ha nagyon figyelmesen akarnám megvizsgálni az esetet inkább azt mondanám, hogy elrepítették, nem felhúzták, hisz a barátnőm jó három méterrel odébb ért földet, egy kiadós repülés után. Természetesen a fiúk ezt iszonyat viccesnek ítéltél meg, mert a hasukat fogva dőltek el sorra a fűben. Clary nem értett velük egyet annyira, ezért idegesen dunnyogva telepedett Drew mellkasára és felváltva kezdte ütögetni a fiúkat, amolyan lányos mozdulatokkal.
-Nem is tudtam, hogy ilyen vadóc is tudsz lenni, Szöszi. - füttyentett elismerően Andrew. - Ha tudtam volna nyolcadikban téged és nem Jan-t hívom el randizni. - Nekem valószínűleg fel sem tűnt volna hogy erre a témára eveztünk, hisz az évek során rengetegszer szóba került a kis kalandunk Andrewal, ehhez pedig a többiek is hozzászoktak már, így senki sem akadt már fenn ezen az apróságon, most viszont hirtelen érezhetően feszült lett a levegő. Természetesen mind megfeledkeztünk róla, hogy Trevis csak újonnan lett az életünk része és nincs képben a múltunkkal. Éreztem ahogy vállizmai megfeszülnek. Fogalmam sincs, hogy miért, de egy belülről fakadó ösztönnek engedelmeskedve, erektől duzzadó kezére helyeztem az enyémet. Azonnal érzékeltem a benne lejátszódó változást: izmai elernyedtek, kézfején lüktető idegei lecsillapodtak.
-Szóval, ti ketten.. - kezdte.
-Ja igen, haver. Elfelejtettem, hogy itt vagy. - hagyta el a kijelentés Drew száját. Ártalmatlannak is hathattak volna szavai, bocsánatkérőnek, mégis inkább lekezelőnek tűntek. Olyan volt, mintha Drew rejtett utalást küldött volna Trevis fele, amelyben felsőbbrendűségét, alfaságát szerette volna tisztázni. Andrew nem ilyen volt. A mosolygós, szoknyavadász csapatkapitány akit én ismertem nem ilyen volt. Nem volt belekódolva a rosszindulat vagy az önzőség, egyszerű bonyolultságával és titokzatos nyitottságával nyerte el mindenki szívét. Azt az Andrew-t imádtam...ezt nem ismertem. - Igen, randiztunk. De régen volt már, ugye Sörény?
-Igen. Nagyon régen volt. - helyeseltem. És mivel természetemnél fogva képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni ha valaki gúnyolódik, úgy döntöttem hogy visszavágok. - Persze, most hogy már benőtt az agyam lágya, el sem tudom képzelni, hogy voltam képes erre.
-Ugyan már kicsike! A te agyad lágya még most sem nőtt be! - röhögött fel Y a tőle telhető legkárörvendőbben. Tettetett idegességgel mellkason vágtam:
-Y! Kicsit sem segítesz! - panaszkodtam a fejemet fogva.
-Ezt megkaptad, Jan. Kellett neked kötekedni! - nevetett Trevis is mellettem nyújtózva a fűben. Félkezével a mellkasára húzott, jobb keze ujjaival a hajamat matatta. - Mennyi ideig? - suttogta, hogy csak én hallhassam.

-Néhány hét. - feleltem szinté halkan.
-Szeretted?
-Nem.
-Akkor meg?
-Nyolcadikos voltam! - nevettem fel halkan. - Mivel Zack Efronnal nem igazán jöhetett össze egy kétirányú kapcsolat, tovább kellett lépnem. Drew pedig megfelelő jelöltnek tűnt. - éreztem ahogy a mellkasa kissé megmozdul, innen tudtam, hogy hangtalanul felnevetett. Érdekes hogy milyen hamar meg lehet ismerni valakit. Ha Trevisre nézek olyan érzésem van mintha Y nézném, mindketten átlátnak rajtam, mint az üvegen és ha van két ember akinek egyszerűen képtelen lennék valaha is hazudni azok ők lennének. Amikor az emberek a kötődésekről beszéltek nekem, fogalmam sem volt semmiről. Most viszont úgy érzem, hogy láthatatlan bilincs köt össze ezzel a fiúval.
-Na és vele mi a helyzet? - gurultam le többé kevésbé kecsesen a mellkasáról, az oldalamra fordulva pedig a füléhez hajoltam. - Moval.
-Jártam vele. - felelte. Döbbentemben felültem és elkerekedett szemekkel bámultam a fiúra. - Ne nézz így rám! Hiba volt! - nevetett a fejét fogva.
-Oh, de még mekkora! - miután a kezdeti sokk elmúlt újra visszafeküdtem a fűre. - Mennyi ideig?
-Mikor hogy. - hangzott el újra a válasz. Az iménti műveletemet újra eljátszottam, láttatni engedve a döbbenetet ami újra hatalmába kerített. - Kétszer jártunk. Mind a két nyáron amikor táborba voltam itt.
-Istenem! Hogy voltál képes erre? - nem felelt csak sejtelmesen vállat vont. - Akkor gondolom még következnek az idei forró pillanatok, ugye?
-Fogalmad sincs róla hogy mennyire forróak voltak. - felelte az arcomat fürkészve miközben állát finoman megvakarta. Annak ellenére hogy én teljes mértékben viccnek szántam, nem úgy tűnik hogy mellélőttem volna nagyon. - Tavaly már csak emiatt jártam vele. Jó volt vele. - dünnyögte inkább magának mint nekem.
-Hó! Ez már túl sok részlet! Tartsd meg magatoknak a további pikáns momentumokat! - feleltem és bár a szám nevetésre állt, szokatlan él volt a hangomban. Csalódott voltam...
-Mi az? - mosolygott rám kedvesen. - Azt hitted talán én más vagyok? - keserűség volt a szavaiban, szomorú beletörődés a szemeiben.
-Igen. Azt hiszem.
-Ki kell hogy ábrándítsalak, Janett. Semmivel sem vagyok jobb másoknál. - morogta, majd ülőhelyzetbe kényszerítve testét indulni készült.
-Hé. - ragadtam meg a karját, maradásra késztetve még néhány másodperc erejéig. - Ne félj önmagadtól. - mondtam. Miután kiejtettem a szavakat a számon, azonnal meg is bántam. Nem tudom miért mondtam ezt, egyszerűen csak ránézve úgy éreztem hogy ez az egyetlen dolog amit mondanom kell. Trevis nagy valószínűséggel nem így gondolta: pillantása éles lett, szemeivel éhesen, dühösen mért végig, karizma megfeszült, majd hirtelen elernyedt, arca pedig kifejezéstelenné vált.
-Én csak attól félek, hogy te félnél önmagamtól. - felelte egy szomorú mosoly kíséretében, majd felállva lazán, mintha mi sem történt volna elköszönt a fiúktól és elsétált. 

11. fejezet

Sziasztok drágáim. :) Itt is van a megígért dupla hosszúságú fejezet, aminek megírásával, hát elég sokat kínlódtam, remélem megérte. Köszönöm nektek a türelmeteket. Fantasztikusak vagytok mindnyájan. El sem hiszitek mennyire hálás vagyok nektek. :) Kívánom nektek mind ezáltal a legboldogabb Karácsonyt. :> Töltsetek nagyon sok időt a családotokkal és azokkal akiket szerettek. :) Remélem mind megkaptátok az Angyalkától a jól megérdemelt ajándékokat is. Jó pihenést nektek. Használjátok ki a szünetet.

Üdv, Jamie

***

Vékony csíkokban folyt le homlokomról a verejték, körülöttünk a fáradság illata lebegett a levegőben. A fociedzések jutottak eszembe, ahogy végignéztem a földön elterülő, kifulladt csapattársaimon, a különbség viszont most az volt, hogy a testemet furcsa bizsergés járta át. Fantasztikus érzés volt újra megerőltetni az izmaimat, meghúzni őket, érezni ahogy a talpam bizsereg. Képtelen voltam levakarni az arcomról a mosolyt. Felhőtlen hangulatot csak tovább tetézte  a fűben mellettem elterülő Trevis egyenletes légzésének dallamossága.

-Kérdezhetek valamit? - fordította felém fejét. Én is hasonlóképpen tettem, hogy a szemébe nézhessek. Kipirult arca mosolygásra késztetett.

-Persze. - feleltem.

-Miért hagytad abba a táncolást? - kérdezte. Megállt bennem az ütő. Honnan tudhatja hogy egyáltalán táncoltam? Azt meg végképp honnan eszelte ki, hogy abbahagytam? - Ne kérdezd! - állított meg. - Egyszerűen láttam rajtad.

-Azért, mert túlságosan is a rabjává váltam.

-Minek? A táncnak? - nézett rám értetlenül, sötét szemöldökeit összevonva.

-Igen. Minden szabad percemben táncolni akartam. Akkora szenvedély volt bennem, hogy az már veszélyes volt. Szó szerint. Abba kellett hagynom. - motyogtam, majd elfordítottam a fiúról tekintetemet, az eget kezdve el pásztázni. - Megsérült a gerincem. Rettenetesen lefogytam. Nem ettem semmit, hogy rugalmasabban mozoghassak és könnyebben, hogy kecsesebb legyek.

Néhány percig csendben, szó nélkül figyelte az eget Trevis is. Viszont tudtam jól, hogy ennyivel nem fogja lezárni a témát, ezért fel voltam készülve további kérdésekre:

-És a foci? Az nem veszélyes a gerincednek?

-De, az. Viszont muszáj volt valamit kezdenem magammal. Ebben pedig jó voltam. Ha folytattam volna a táncolást és bármelyik orvos azt mondta volna nekem, hogy hagyjam abba, mert veszélyes az egészségemre, képtelen lettem volna. De ha most azt mondaná valaki, hogy hagyjak fel a focival, nehezen, de rászánnám magam. - magyaráztam meg. - A foci nem a drogom. A tánc az volt.
-Bánod, hogy így döntöttél? - kérdezte, közben pedig oldalra fordult, az ég helyett engem fürkészve tovább. Az arcom alig észrevehetően megvonaglott. Mióta ez a nap kezdetét vette és újra táncolhattam, attól a pillanattól kezdve csakis erre a kérdésre kerestem a választ. Nem akartam kimondani hangosan, mert az véglegesítette volna mindazt, ami eddig csak a fejemben élt. Trevis hüvelyujjával finoman végigsimított a kézfejemen, ezáltal sikeresen elérve, hogy minden vér a fejembe fusson még nehezebbé téve a gondolkodást.
-Jobban bánom mint bármi mást eddig. - feleltem én is, szintén oldalra fordulva, a fiúval szembe. Kegyetlenül az ajkamba haraptam. Kellett neked elszólnod magad, Janett? Most mihez kezdesz? Nem csinálhatod ezt elölről. Még egyszer nem élnéd túl...Kizárt hogy még egyszer képes légy lemondani az életedről. Egyszerűen kizárt.
-Jan, újra csináljuk. Jössz? - állt meg mellettem Mun, óriási barna szemeivel engem fürkészve. A hangja meghökkentően, embertelenül távolinak és idegennek tűnt, az arcára kiülő nyugtalanságot viszont kristálytisztán le tudtam olvasni. Annak ellenére, hogy alig, szinte még alap szinten sem ismert, biztos voltam benne, hogy azonnal kiszúrta, hogy valami baj van, de megkímélt felesleges kérdéseitől.
-Bocs, Mun, de nekem mennem kell. Üzent a barátnőm, Clary, hogy baj van. Meg kell keresnem. Sajnálom. Később találkozunk. - pattantam fel a forró betonról és mint akit kilőttek rohanni kezdtem előre. Azt sem tudtam merre tartok, egyszerűen csak szűkségem volt arra, hogy a lehető leghamarabb eltűnjek az emberek közeléből, hogy kedvemre kidühönghessem magam és józanul meggyőzhessem szenvedélytől izzó testemet és lelkemet, hogy a tánc semmit sem jelent neki. Bármennyire is megfontolt próbáltam lenni és optimistán gondolkodni, tudtam, hogy már eleve kudarcot fogok vallani. Nincs az az ember, vagy isten, aki képes lesz engem újra meggyőzni, hogy tudok élni a táncom nélkül. Nem tudok. Képtelen vagyok rá újra. Janett, az Istenért. Gondolkozz! Az egészséged vagy a tánc? A tánc semmi, ha nem vagy egészséges, ha lebénulsz. A tánc semmi...A tánc semmi...A tánc semmi.
-A tánc minden. - suttogtam, szinte önkívületi állapotban. Arcomon egy sovány könnycsepp csordult le, azt is kegyetlenül letörültem még mielőtt a bársonyon homokba hullhatott volna. Dühösen néztem farkasszemet a tengerrel, kezeim ökölbe szorultak, a vérem szinte forrt, a halántékomnál pedig lüktetett az ér, ahogy küzdöttem a vággyal. Máris lehajoltam és remegő kézzel a cipőfűzőmet kezdtem el babrálni. Hosszú küzdelem után végül győzelmet arattam a bonyolult bog fölött és lerúgtam magamról mindkét cipőm. Talpam alatt csikorgott a forró homok miközben megpróbáltam a jól ismert fenyő parkett stabil biztonságát magam alá képzelni amely Mrs. Dessauge próbatermére volt jellemző. Azon a helyen nőttem fel szinte, ott ért életem legtöbb kudarca és sikere. Hiányzik. Lassan, fokozatosan felemeltem a jobb lábam a testem mellé, néhány másodperc után tökéletes függőleges spárga lett az eredménye. Mosolyogva nyugtáztam, hogy legalább annyira rugalmasak maradtak az izmaim mint voltak. Óvatosan megropogtattam a nyakamat, majd szaladni kezdtem a járda fele, abban a pillanatban ahogy elértem a szegélyét minden testrészem bizseregni kezdett és különösebb erőfeszítés nélkül háromszor megpördültem saját tengelyem közül, kezeimet az ég fele emelve. Minden izmom ösztönösen működésbe lépett, a látásom halványulni kezdett, mígnem minden érzékszervem meg nem szakította a kapcsolatot a külvilággal. Saját testrészeimet sem éreztem már, csak a mozdulatokat, amelyeket egymás után, elképesztő hajlékonysággal és átéléssel hajtottam végre. Én magam váltam a tánccá. Többé semmi sem létezett körülöttem, magamról is megfeledkeztem, eltűntem a légben, egy testtelen alak voltam, aki semmi mást nem akart, csak táncolni. Élete végig ebben a börtönben élni, megállás nélkül táncolni, csak táncolni és táncolni, mindaddig míg végső kimerülésemben a szívem meg nem szűnik dobogni, hogy lelkem továbbtáncoljon a végtelen mennyországba. Semmi más nem akartam.

-Janett! Mégis mi a francot művelsz? - hasított egy hang a levegőbe. Hirtelen eltűnt a körülöttem eddig létező tapintható harmónia és nyugalom, eltűnt belőlem a szenvedély és csak az értetlenség maradt és a düh, amiért visszarántottak a saját kis világomból. - Megmentél? - a húgom dühős arccal rontott nekem egyet tolva rajtam egyáltalán nem finoman, sőt, magasságát és apró termetét meghazudtoló erővel és durvasággal.
-Mi bajod van neked, Törpe? Nyugodj le! - parancsoltam rá nagy testvérhez illő gőgösséggel és magabiztossággal.
-Láttam hogy táncoltál!
-Igen? És? - játszottam tovább az értetlent, bár már tudtam, hogy mi baja van Natalienak.
-Te teljesen hülye vagy? Egy éve sincs hogy szinte műtöttek a gerinced miatt, idióta! Ennyit tartott neked? Eddig bírtál a seggeden ülni és a rohadt nagy balett tudásoddal ne felvágni? Eddig ment, hm?
-Nyugodj már le! Semmi közöd az életemhez és a döntéseimhez! Nem több mint egy éve még te voltál az aki arra biztatott hogy ne adjam fel, mert jó vagyok. - védekeztem.
-Az még azelőtt volt, hogy szóba jött volna a műtét!
-Nem érdekel a műtét, nem érted? Sokkal jobban vagyok.
-Az átkozott fejedben vagy jobban! Soha az életben nem tudsz lenyugodni! Néha az az érzésem hogy meg akarsz halni! Te tényleg nem érted? Nem arról van itt szó, hogy kihúzzák a fogad, ha táncolsz. A gerincedről van szó! Még ha teljesen hülye is vagy bioszból csak tudnod kéne hogy le is bénulhatsz aztán tovább cseszheted az életedet, marha! Felfogod te egyáltalán hogy mi forog itt kockán? - tudtam, hogy igaza van, annyira egyetértettem vele a szívem mélyén, ő viszont nem értette. Neki soha nem kellett abbahagyni semmit amit imádott, semmit ami jellemezte, ami valamikor az életét jelentette és ami titkon mindig a szíve legmélyebb vágya volt és benne volt a zsigereiben. Mert biztos voltam, mindig biztos voltam benne, hogy nekem születésemtől kezdve a véremben volt a tánc, mert ilyen szinten, ilyen szenvedéllyel nem lehet ezt megtanulni.
-Ne oktass engem ki! Tudom, hogy mit csinálok!
-Nem! Te soha nem tudod hogy mit csinálsz! Soha nem gondolkodsz! Gondoltál a következményekre? Gondoltál bármire is, vagy mint mindig mentél a saját üres fejed után? Nem hallgatsz arra a minimális eszedre sem, mindig kell téged hajtson a véred! Olyan forrófejű vagy és makacs. A francba bele! Annyira elegem van belőled! - fakadt ki a húgom. Soha ennyire nem láttam még aggódni.
-Natalie... - próbálkoztam.
-Nem! Láttam, hogy mit csináltál! Ne mondd nekem, hogy ez egyszeri alkalom volt, hogy abbahagyod, hogy ez volt az utolsó! Ne mondd, mert nem hiszem el! Láttam, hogy hogy táncoltál. Láttalak! Janett, amit itt leműveltél az sokkal több volt a táncnál, vagy a tudásnál! Több volt a szenvedélynél, a hivatásnál, mindennél! Olyan volt, mintha ez lenne a levegőd! Janett...én láttam már profikat táncolni...de így...soha senkit nem láttam még! Aki így táncol, aki így ég tánc közben az nem fogja abbahagyni! Esküszöm, hogy még az életemben senkit nem láttam, aki csak meg is közelített volna téged most! - beszéd közben arca kipirult és könnyek kezdtek folyni a szeméből. - Jan, te már rég eldöntötted, hogy erre teszed fel az életedet. Ebbe fogsz meghalni. Nem akarom ezt, Janett. Nem akarom, hogy meghalj. - mondani akartam valamit, megnyugtatni hogy nem fogok ebbe belepusztulni, hogy semmi baj nem lesz, de nem tudtam megszólalni. Tudtam, hogy igaza van. Ez lesz a vesztem...és vállalom. Inkább meghalok egy hónap múlva is ha kell, de még egyszer le nem mondok erről. Nem lesz újra üres az életem. - Kérlek, Jan, csak ne csináld. Értem. Könyörgöm. Értem.

-Sajnálom, Nat. De senkiért se hagynám abba újra. - feleltem kegyetlenül őszintén. Húgom összerándult a szavaim hallatán. A düh, a csalódottság és a kétségbeesés egyszerre villant át a szemén, de csak egy röpke másodpercig. Egy heves mozdulattal letörölte arcáról a könnyeket, mint akinek sértik a büszkeségét még a nyomai is.
-Hát jó. - felelte remegő hangon, amibe magabiztosságot próbált vinni. - Akkor felhívom anyát.

Ajánlat, avagy hogyan tehetném jóvá?

Üdvözlök mindenkit. 

Nagyon szégyenlem magam. Rengeteget kések a részekkel és elhanyagoltam teljesen a blogot. Egy kis szabadidőm sincs írni, nagyon sajnálom. Olyan jól esik hozzászólásokat kapni és látni az új táborozóimat, de közben egyre rettenetesebben érzem magam, amiért képtelen voltam az utóbbi egy hónapban bármit is produkálni. Restellem is rendesen. 

Gondolkodtam egy darabig, hogy hogyan tehetném ezt jóvá. Aztán eldöntöttem. Karácsony előtt még biztosan közé teszek egy részt. Újévre pedig extra bejegyzéssel állok elő, amely részleteket fog tartalmazni az elkövetkező részek fontosabb cselekményeiről, hogy fokozzam az izgalmakat és emellett pedig egy dupla hosszúságú részt is közzéteszek az Ünnepek között. Remélem ezzel többé-kevésbé kiengesztellek titeket. :)

Mindemellett Boldog Mikulást mindenkinek, ha megkésve is. Remélem mindnyájan jók voltatok és a terebélyes térfogatú Mikulás bácsi hozzátok ajándékokkal és nem virgáccsal látogatott el. 

Kérlek titeket hogy mondjátok el a véleményeteket az ötletemről, tetszik-e nektek, vagy sem. Bármilyen extra kérést is szívesen fogadok és megpróbálom teljesíteni. Itt van most az esély hogy bármit kérjetek tőlem. Ez az én ajándékom nektek. :)

Remélem nem haragszotok. Még egyszer elnézést. 

Legyetek rosszak. 

Üdv, Jamie

10. fejezet

Sziasztok. Annyira sajnálom, hogy eltűntem. Egyszerűen semmire sem volt időm az utóbbi időben. De most itt vagyok és teljes erőbedobással untatlak majd titeket. Ezzel a fejezettel kicsit többet bíbelődtem, mint általában, de remélem tetszeni fog nektek. Ebben a részben megtudtok valami újat Janettról, amit talán nem is gondoltatok volna. :D

Köszönöm a hozzászólásaitokat, a pipákat és a féliratkozást is. Ezután is bármilyen jelet szívesen fogadok. Jó szórakozást nektek. :>

Üdv, Jamie

***

 -Sajnálom. Csalódnod kell. Béna vagyok. - nevettem a fejemet rázva. Csuklóm körül még mindig ott éreztem a fiú ujjainak erős szorítását, amely kellemes vibrálással töltötte fel egész testemet. Trevis lemondó sóhaj kíséretében legyintett egy aprót, majd Munashe fele fordult, aki szintén ebben a csapatban kötött ki és valamiről beszélgetni kezdtek. Mivel mindenki kellemesen elvolt, gondoltam kezembe veszem az irányítást, mint a csapat megkoronázatlan főnöke és megszámoltam a tagokat. - Figyeljetek kérlek. - mikor minden sötét hajkoronájú fej felém fordult elégedett mosollyal bólintottam egy aprót, majd zavartalanul folytattam a mondandómat. - Arra gondoltam, hogy szánjunk 20 percet arra, hogy megismerjük egymást. Úgy könnyebb együtt dolgozni.

-Én benne vagyok. - bólintott rá az egyik sötét bőrű, csokoládébarna szemű fiú. Mivel a csapat többi részének sem volt semmi ellenvetése az ötlet ellen elhelyezkedtünk egy körben a földön és mindenki sorra bemutatkozott, majd elmondott magáról két fontosabb jellemvonást. Kiderült, hogy a sötét bőrű fiú, Jason, állítása szerint legalábbis, tud táncolni, ugyanez viszont a többi tagról nem volt elmondható. 

Az apró formalitásokon átesve, Mun kiválasztott egy helyet, amelyet érdemesnek tartott a próba helyének, valahol az egyik kapu mellett, a tábor jobb szélén lévő betonozott terület, amely néhány ház takarásában is volt, állítása szerint ez egy fontos szempont, mivel a többi csapat lenyúlná a lépéseinket, ha nem vigyázunk eléggé. Persze, nekem meggyőződésem, hogy amilyen bénák leszünk, nekünk lesz majd szükségünk mások segítségére és nem fordítva.
-Ez a hely extrémül klassz. Nagyon jó lesz. Brutálisak leszünk. - ujjongott. Annyi lelkesedés és elemi erő fénylett gesztenyebarna szemeiben, annyira pörgött és annyira boldog volt, hogy akaratlanul is magára vonzott minden tekintetet. Izgett-mozgott, nevetett és csevegett mindenkivel, közvetlen volt és rendkívüli bájt hordozott minden porcikájában. A szívembe belehasított egy érzés: mintha elveszítettem volna valamit, valami hiányzott a pórusaimból. Tudtam, hogy tegnapig én is ilyen eleven voltam. Azóta mintha fejbe vertek volna egy lapáttal, csak mosolygok, üresen mint egy viaszbábú.
-Mun, nyugi, drágám. - Jason mellé lépve gyengéden átölelte és szájon puszilta a lányt, aki ettől mintha teljesen elgyengült volna, szemeiben pedig a boldogság addig nem ismert élénk árnyalatát véltem felfedezni. Mosolyogva konstatáltam, hogy ők ketten nemcsak hogy egy párt alkotnak, de gusztustalanul szerelmesek is egymásba.
-Rendben, gerlepár. - hessegette szét őket egy vézna, zöld szemű, keskeny ajkú lány, akinek markáns arccsontja határozottságot tulajdonított. - Milyen műfajt választunk? Én a balettre szavazok. - emelte magasba egyik kezét, fűzöld szemeivel pedig körbepásztázta a társaságot, várva, hogy valaki egyet értsen vele. Ötlete azonban nem aratott túl nagy sikert.
-Kizárt hogy egy ,,olyan" nadrágot magamra vegyek. - rázta meg a fejét Trevis, szemeiből pedig sugárzott, hogy márpedig ő semmiképpen nem fog balettozni. - Ekkora szívességet senki sem kérhet tőlem, Cara.
-Igaza van. A balettet nem lehet néhány óra alatt megtanulni. Évek gyakorlatai kellenének, hogy ne csináljunk magunkból hülyét. - elleneztem én is azonnal az ötletet. A lány dühős tekintete megtalálta az enyémet és szúrósan végigmért.
-Mégis mit tudsz te a táncról? - kérdezte gúnyosan, szája pedig megvetően lefele görbült.
-Többet mint hiszed. - feleltem egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Nézz magadra! Nincs táncos alakod! Inkább néznélek grizzlyinek, mint táncosnak! - köpte a szavakat közvetlenül előttem megállva. Felforrt a vérem, ahogy felnéztem a nálam szinte egy fejjel magasabb lányra. Kezeim ökölbe szorultak, szemeimet pedig szorosan lehunytam, de csak egy másodpercre, mintha csak egy elnyújtott pislogás lett volna.
-Nem hiszem, hogy te vagy az, akinek ezzel kellene gúnyolódnia, tekintve hogy lassan utoléred a Mont Everest magasságát. - kacsintottam rá pajkosan, majd hátat fordítva neki a többiek fele fordultam és megemeltem a hangom. - Szerintem az urban dance-el kellene megpróbálkoznunk, tekintve, hogy könnyen elsajátítható lépéssorokat tartalmazhat és látványos is. - az érveim mintha meggyőzték volna a társaságot, mégsem tűntek eléggé biztosaknak abban, hogy ez lehet a jó döntés. Gondolkodás nélkül, elléptem mellőlük, majd háromig számolva táncolni kezdtem. A lépesek, amelyeket csak a fejemben láttam eddig, mintha beleivódtak volna az izmaimba, erőfeszítés nélkül mozogtam. Egy apró levélnek éreztem magam, akit felkapott a szél, a testem könnyű volt, az izmaim ellazultak és éreztem ahogy az arcomra lassan kiül egy boldog mosoly. Már-már el is felejtettem milyen érzés szívvel-lélekkel táncolni.

-Valami ilyesmire gondoltam. - tettem hozzá a lépéssorok bemutatása után, miközben arcom elől elsepertem néhány göndör fürtöt.
-Béna vagy, mi? - hallottam meg Trevis hangját. Fejemet ösztönösen a fiú fele kaptam, aki egy fának támaszkodva, mosolyogva nézett rám.
-Úgy is mondhatjuk. - nevettem fel.
-Ez zseniális volt. Mutasd még egyszer. - sietett mellém Jason, majd felvéve egy kisebb terpeszt várakozva nézett rám. A teljes társaság mosolyogva biztatott. Úgy tűnik, sikerült őket meggyőznöm. Mosolyogva haraptam be az ajkamat, majd újra elölről kezdtem, most viszont Jasonnek is sikerül velem együtt, tökéletes összhangban mozognia. Olyan volt, mintha két bábút ugyanaz a kéz mozgatott volna. A szívem sebesen vert, de nem a fáradság miatt, sokkal inkább az izgalom kerített hatalmába, mivel újra rátaláltam valamire, amit rég elveszettek hittem és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el. 

9. fejezet

Sziasztok. :) Hogy s mint vagytok? Hogy megy nektek az iskola? Én holnap infó felmérőt írok, de abszolút nem érzem magam késznek rá. Ez viszont mellékes, elsősorban meg szeretném köszönni a visszajelzéseket, köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik olvasnak, külön köszönet jár Swarley-nak, aki hűségesen kommentál is. Köszönöm nektek. :) Élvezzétek ezt a fejezetet is. 

Üdv Jamie

***

-Jól vagy, Jan? - a kérdés meglepően nem Trevistől érkezett, hanem Y-től, aki megelőzte a fiút, még mielőtt egy csípős megjegyzéssel illetett volna. - Olyan sápadtnak tűnsz.

-Csodálkozol? - szemem sarkából láttam, ahogy Trevis zsebre vágja kezeit és úgy várja válaszomat, a gúnyos mosoly viszont nem tűnt el arcáról. - Az első dolog, amit reggel láttam Mo idegbeteg arca volt. - sóhajtottam egyet drámaian, amit az egész társaságunk hangos nevetéssel jutalmazott. 

-Részvétem, szívem. - lépett azonnal mellém Drew és átkarolta a vállamat, én pedig arcom egyik felét a kulcscsontjához nyomtam, pont úgy mint ahogy mindig tettem. Jól esett, hogy végre érezhettem valamelyik barátom közelségét.

-Ti ketten jártok? - hallottam egy zaklatott kérdést valahonnan Y mellől. Odakapva pillantásomat tudatosult bennem, hogy Lilian, a szobatársam, még mellettünk ácsorgott, a kérdés pedig az alacsony lány száját hagyta el, aki alig ért legjobb barátom válláig. 

-Na. Ez engem is érdekelne. Janett? - vigyorgott rám türelmetlenül a húgom is.

-Micsoda? Hogy mi ketten? - nevetett fel Drew gúnyosan, ennek ellenére viszont még mindig a vállamat szorította. Én viszont elhúztam az arcomat tőle, hogy jobban a lány szemébe tudjak nézni.

-Jaj, dehogy. Csak nagyon jó barátok vagyunk. - legyintettem. - Ugye, Andrew? - néztem a fiúra várva, hogy megerősítse előbbi kijelentésemet.

-Igen. - vigyorgott ő is, egyik kezével pedig oldalba bökött, amitől ijedten ugrottam el mellőle. Mikor rájöttem, hogy honnan származott a támadás, nevetve meglöktem a fiú vállat, amitől kissé elveszítve egyensúlyát odébb lépett. 

-Na! Hagyjátok már abba. Nem hallom mit mond a szervező. - szólt ránk szigorú pillantással Clary, amitől azonnal elhallgattam és követtem tekintetét. Egy magas fekete hajú húszas évei közepét taposó férfi állt egy széken, és kezeivel próbálta magára vonni a figyelmet. Elhúztam a számat, mert annyira lekötötte a figyelmemet Andrew, meg az hogy kerüljem Trevis pillantását, hogy egyáltalán nem vettem észre a széken magasló férfit.
-Hé. Hékás. - próbálkozott a férfi. A hozzá közelebb állok meglepetten felkapták a fejüket, de még így is akadtak olyanok, akik nem hallották őt. Hirtelen megsajnáltam az előttünk szenvedő szervezőt és dühösen megbökdöstem egy mellettünk ácsorgó társaság néhány tagját, hogy figyeljenek a férfire, de ennél többet nem tehettem. Éreztem magamon Trevis tekintetét, ezért felé pillantottam, annak ellenére, hogy agyam könyörgött, hogy ne tegyem. Láttam ahogy a fiú halványan elmosolyodik, majd kiveszi jobb kezét a zsebéből, mutató és hüvelyujját a szájába helyezi és hangosan elfüttyenti magát. A meglepetéstől a testem megrázkódott, kezeimet pedig ösztönösen a fülemre tapasztottam, hogy megvédjem dobhártyáimat a szokatlanul éles hangtól. A fiú füttyentését már mindenki meghallotta, felkapták a fejüket és egytől-egyik minden szempár Trevisre szegeződik. A fiú fejével a szervező felé bökött, mire hullámként, szinte egyszerre mozdult minden fej arrafelé. Szívemet egyből elöntötte a hála és a fiú mellé lépve kedvesen megböktem a könyökömmel, hogy figyelmét teljesen nekem tudja szentelni.

-Köszönöm. - suttogtam fekete szemébe nézve, amely most telve volt melegséggel.
-Szívesen. - vonta meg a vállat. Látva, ahogy kedvesen rám néz, ajkain játszó vidám félmosoly annyira mássá tette az arcát, hogy teljesen elhomályosította a tegnap esti csalódott Trevis képét, ami azóta is a fejemben motoszkált. Hirtelen elhatározásra jutva a fiú elé álltam és kék szemeimet rá szegezve szuggeráltam, hogy elfordítsa tekintetét a szervezőről és újra rám figyeljen.
-Figyelj, Trevis. Ne haragudj. - szemöldökei közé apró ránc szökött, arca pedig kissé mintha elborult volna. - Tudod, azért ahogy tegnap viselkedtem. Nem tudom mi történt velem. Szóval, sajnálom. - a fiú még néhány másodpercig szótlanul bámult rám, majd egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, éppen úgy, ahogy az imént Andrew, csakhogy most teljesen mást éreztem. Mintha valaki könyörtelenül fejbe vert volna, aztán egyet taszítana is rajtam, az adrenalin úgy futott végig mindkét csuklom vonalán.
-Biztos összezavart a sármom. - suttogta a fiú a fülembe, mire halkan elnevettem magam és a szemeimet forgatva bólogatni kezdtem, majd lábujjhegyre állva én is a füléhez hajolva válaszoltam.
-Melyik sármod? Nem volt szerencsém hozzá. - vigyorodtam el.
-Nagyon vicces Hulbert, nagyon vicces. - ingatta a fejét tettetett sértődöttséggel.
-Rendben. Akkor a csoportokat ma a hajatok színe alapján rendezzük. - végre újra képes voltam nem csak hallani, hanem fel is fogni a szervező férfi szavait. - Ennek az a lényege, hogy sorra a legtöbb külső tulajdonságotok alapján osztályozzunk titeket, majd rendre kezdjük haladni a belsők fele is, hogy ti magatok gyertek rá arra, hogy a külső, ellentétben a belső értékeitekkel, nem fontos. Így könnyebben le tudjátok majd győzni az előítéleteiteket is. - magyarázta a férfi, aki azt hiszem Luke néven mutatkozott be. Megdöbbentem azon, hogy valójában a körülöttem állók nagy részével ellentétben engem teljesen megnyert magának az ötlet és nem csak azért mert valójában soha nem voltam oda a külsőségekért, hanem maga a kivitelezés kreativitása miatt is. Az ajkamba harapva elmosolyodtam. Luke türelmesen sorolni kezdte, hogy melyik csoport hova álljon. Én egy ideig vacilláltam a fekete, meg a barna hajúak csoportja között, Trevis viszont a csuklóm köré fonta a kezét és a fekete hajúak felé kezdett el terelni, nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni, tekintve, hogy a mellettem haladó fiúval egyértelműen egy csoportba kerülünk így.
-Rendben. Szóval a mai feladat egy verseny megnyerése lesz. - a csoportok hangos éljenzéssel és füttykoncerttel fogadták a hírt, hisz mi más is lenne jellemző a fiatalokra, ha nem az egymással való versengés iránti erős szenvedély. Természetesen ez alól én sem voltam kivétel. - A lényeg, hogy a verseny ma este, pontban 22:00-kor kerül megrendezésre. Addig van időtök egész nap az előkészületekre. Rendben? - természetesen mindnyájan értettük ezért bólintással nyugtattuk meg a férfit. - Szóval a mai feladat és egyben a verseny tárgya a tánc lesz. - a csoportok hangos kiáltozásban törtek ki. Akadtak olyanok, akik odáig voltak az ötletért, de olyanok is, akik nem díjazták. Én az utóbbi csoportba tartoztam. - Estig van időtök összeállítani egy maximum 5 perces koreográfiát. A kivitelezésről és a stílusról is ti döntök. A lényeg, hogy a csoport össze tagja részt vegyen benne. - ezzel leugrott a székről és egy apró távirányító segítségével bekapcsolta az óriásmonitoron a visszaszámlálást. Kereken tizenkét és fél óránk volt. Trevis tágra nyílt, kétségbeesett tekintettel fordult felém.
-Kérlek mondd, hogy tudsz táncolni. Kérlek!

8. fejezet

Sziasztok. Újabb rész. :) Ebben kicsit jobban megismerhetitek Janett szobatársait. Remélem tetszeni fog. Hagyjatok magatok után valami jelet. Köszönöm. Jó szórakozást. :)

Üdv, Jamie

***

Ha azt mondhatnám, hogy az első itt töltött éjszaka csodálatos volt, hazudnék, de ha azt mondanám, hogy emlékezetes, jobban megközelíteném az igazságot. Az alvásra szánt időm nagy része azzal telt el, hogy megpróbáltam elhessegetni a csalódott Trevis arcát és magam elé képzeli a barátaimat, akikre mindig számíthattam, ha szükségem volt valakire. Szerencsére sosem voltam igazán krízis helyzetben, vagy ha mégis, nem kürtöltem világgá. Nem kedveltem azokat az embereket, akik egy szakítás miatt megesznek egy raktárnyi csokit és vörös szemekkel járkálnak el mindenfele, vagy akik egy veszekedés után öngyilkossággal fenyegetőznek, berúgnak, ha bármi zűr támad a paradicsomban, vagy éppen megszöknek otthonról, mert a szüleik eltiltották a videó-játékoktól. Az ilyen embereknek valójában sosem voltak gondjaik, ezért  azzal fáradoztak, hogy kreáljanak maguknak néhányat, majd másra hagyják a megoldás megtalálását. Az emberek nagy része, amikor azt mondja szenved, hazudik. Míg más éhezik, a családját temeti, megaláztatásokban van része és egy zokszót nem ejt, addig mi, többiek minden apróságból elefántot gyártunk, hogy lefoglaljuk magunkat az unalmas hétköznapjaink sodródásában és eredetibb álproblémával álljunk elő mint a szomszédunk. 

Jelent pillanatban én is úgy érzem, hogy a világ összedőlt körülöttem, mivel nem alakult minden olyan békésen, mint ahogy terveztem, ráadásként pedig az első dolog amit reggel megpillantottam Mo ideges arca volt, amint fölém hajol.

-Nem tudom merre jártál az éjszaka, Újonc, de itt szabályok vannak, Kilenctől gyülekező az udvaron. Van egy fél órád összeszedni magad. - mondta elégedetten konstatálva, hogy nincs ínyemre a korai kelés. - És szerezz be egy alapozót, mert rosszabb vagy egy zombinál, édesem. Persze ha tudod mi az az alapozó. - tette csípőre a kezét és természetellenes arckifejezéssel indult meg az ajtó fele, teljes kifutóbeli szereléssel és sminkkel. Istenem, ez a lány vajon hánykor kelt?

Felülve az ágyamban tudatosult bennem, hogy Mo kivételével még egyik szobatársamat sem ismerem. Idegesen beletúrva kócos hajamba leugrottam emeletes ágyam tetejéről és körülnéztem a szobában. Minden lány morcos, álmos szemekkel bámul maga elé, pizsamában, fésületlenül. 

-Franc vinné már el. Kinek hiszi magát? Obamának? - morogta egy ciklámen-szőkés hajú, zöld szemű lány, aki alsó ajkában egy kerek piercinget viselt. Dühősnek tűnt. 

-Hagyd már. Hadd élje ki a gyerekkorát. - sóhajtotta egy barna bőrű lány, szeme és haja is fekete volt, halvány rózsaszín pizsamájával éles kontrasztot alkotva. Kizárásos alapon Munashe Díbnek tippeltem a lányt. 

-Te meg ki vagy? - motyogta egy szőke, alacsony lány. Egyből kapcsoltam, hogy a kérdést nekem intézte, ezért elfordultam a bőröndömtől és a többi lány fele fordultam.

-Janett Hulbert vagyok. 

-Ja, igen. Olvastam a neved a listán. - bólogatott Munashe. 

-Tegnap nem voltál itt. Tuti észrevettelek volna, ha igen. - nézett gyanakodva rám egy másik lány, aki éppen barna hullámos haját próbálta kifésülni, közben meg vastag, jellegzetes szemöldökét tanulmányozta egy zsebtükörben.

-Körülnéztem a környéken. Aludtatok már mikor visszajöttem. - feleltem.

-Egyedül voltál? - kérdezte a szőke lány. - Mármint úgy értem, hogy kiismerted magad a környéken, mert nekem nem sikerült, ezért visszajöttem inkább. - kuncogott. - Amúgy Aqua a nevem. - mosolyogva nyugtáztam, hogy végre valaki bemutatkozott közülük. Lassan minden lány sorra elmondta a nevét. A barna hajú lány volt Rachell, a piercinges Lilan és a barna bőrű pedig Munashe. 

-Ismeri valamelyikőtök Mot? Mármint régebb óta? - cseverészett tovább a Aqua.

-Igen. Tavalyról. - bólintott egy Hazelként bemutatkozott szeplős, vörös hajú lány. - Ez volt a rémálmom, hogy vele kell laknom. - húzta el a száját. Rossz kedvem ellenére ezen még én is elmosolyodtam. - Folyton a szeplőim miatt szívat. 

-Komolyan? - fordultam felé újra, miután végre sikerrel jártam és sikerült párosítanom egy sima fekete ,,Born in the 90's " feliratú pólót, egy szakadt farmersorttal és fehér tornacipővel. - Szerintem ez még tőle is gyerekes. - ráztam meg a fejem a szememet forgatva. - Én bírom a szeplőidet. Szerintem aranyosak. - vontam meg a vállam, miközben egy laza copfba fogtam a hajam, a kiválasztott ruháimat az ágyamra dobtam, majd a fürdő fele indultam.
-Neked mázlid van. Semmivel sem tud szívatni. - kotyogta Aqua, a többiek pedig egyetértően bólogattak.
-Miért ne tudna? - röhögtem el magamat. - Már meg is tette.
-Kétlem. - Lilian nézett rám kissé megvetően.
-Miért? - csodálkoztam.
-Mert nem hinném, hogy van mivel. Te olyan...tökéletesnek tűnsz. - válaszolta Aqua. Képtelen voltam türtőztetni magam, ezért hangosan felnevettem.
-Na igen! Várjatok míg jobban megismertek, aztán már legnagyobb jóindulattal sem neveznétek tökéletesnek. Tapasztalatból mondom. Mindig az a vége, hogy az emberek imádkoznak, hogy túléljék velem. - világosítottam fel a társaságot, majd sarkon fordultam és a fürdő fele indultam, ami természetesen közös használatú volt, szerencsére nem túl messze a házunktól. A lányok jártak a fejemben és az, ahogy tökéletesnek neveztek, teljes lelki nyugalommal. Ezért lógok inkább fiúkkal és kerülöm a nagy lány társaságokat, mert néha olyan felszínesek tudnak lenni, csak a külsőre fókuszálnak, ha pedig az nem tetszik, esélyt sem adnak a belsőnek. A fiúk ellenben azt szeretik, ha egy lánnyal jól kijönnek, nem pedig azt, ha éppen göndör a haja, vagy egyenes. Apukám gyakran mondta nekem kiskoromban, hogy fiúnak kellett volna születnem, mert kinevettem a lányokat, akik nem tudtak focizni és képtelen voltam megérteni, hogy érezhetnek nagyobb szenvedélyt a babák öltöztetése iránt, mint a labdarúgás irányába. Azóta ez változott. Megértettem idővel, hogy lánynak lenni nem rossz dolog és nem éri meg elmélyülni a fiúk világának csodáiban, ha egyszer még azt sem ismerem, amit a korombeli lányok igen. Úgy éreztem akkoriban, hogy fennakadtam a fiúk és a lányok dimenziója között és képtelen voltam elképzelni ennél rosszabb dolgot. Most viszont örülök, hogy így történt, mert alkalmam nyílt úgy focizni, hogy közben lánynak érezhetem magam.

A mosdóban megpillantva a tükörképemet elborzadva tanulmányoztam a szemem alatt húzódó sötét félholdakat. Kivételesen egyet kellett értenem Moval: tényleg ritka lehet az a zombi, aki nálam pocsékabbul fest. Meglepően rövid idő alatt sikerült kidörzsölnöm a szemeimből az álmosságot és mintha a karikák is halványultak volna. A szobában gyorsan felöltöztem és Lilannal együtt kisétáltam az udvarra, ahol az emberek már csoportokba verődve vártak az öt perc múlva kezdődő programot. A szemeimet meresztve sikerült kiszúrnom a magas, szőke Bryont, aki ökölvívó lévén kitűnt a tömegből. Biztos voltam benne, hogy a többiek is ott lehetnek, főleg mivel arra fele  tartva megcsapta a fülemet Y jellegzetes nevetése. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, Drew vidám alakja is kirajzolódott előttem, aki éppen egy fekete hajú fiúval beszélgetett.
Trevis volt az.
Szorosan lehunytam a szemem és lélekben próbáltam felkészülni arra, ahogy újra csalódottan végigmér, mint tegnap éjszaka. Sóhajtva léptem a többiek mellé, miközben a szívem szokatlanul hangosan zakatolt. Trevis tekintete találkozott az enyémmel, szája sarka pedig gúnyosan felfele görbült, száját pedig szólásra nyitotta. 

7. fejezet

Sziasztok. Itt is lenne a 7. fejezet, mint látjátok. :) Ez a rész valamiért nagyon közel áll a szívemhez. Remélem elnyeri a ti tetszéseteket is. Ezután valamivel ritkábban fogom hozni a részeket, megpróbálok ne nagyon lemaradni, de a sulitól függ minden. Legyetek türelemmel. Köszönöm. :) Ha olvastok, hagyjatok magatok után bármi jelet! :>

Üdv, Jamie

***

-Elég! Komolyan mássz le rólam! - állt meg, elég hirtelen ahhoz, hogy elveszítsem az addigi magabiztosságomat és átzuhanjak rajta.

-Áucs! - nyögtem, a karomat dörzsölgetve, amelyre rázuhantam. Trevis azonnal leguggolt mellém, kezébe vette a sérült végtagomat és figyelmesen tanulmányozni kezdte, közben pedig hangosan hümmögött. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy félbeszakítsam, mielőtt elveszti az eszméletét annyira elmélyed a hümmögések csodálatos művészetében. - Ráestem. - közöltem vele a bajt.

-Nos, ebben az esetben örülhetünk, hogy nem vagy egy mázsával több a mostani súlyodnál. Akkor vált volna csak igazán fájdalmassá az esés. - felelte komoly arccal.

-Köszönöm, hogy rávilágítasz a dolgok pozitív oldalára is. Rengeteget segítesz vele. - morogtam idegesen, mivel azt hittem valami okosat fog mondani, tekintve, hogy egy évtizedig hallgattam a hümmögését.

-Sajnálom.

-Nem kell. Csak azt akartam, hogy bűntudatod legyen. - mosolyodtam el kissé gonoszul. De csak kissé. - Már megszoktam a hasonló ütéseket.- legyintettem. Kétkedve nézett rám, innen gyanítottam, hogy sehogy sem képes rájönni, hogy miről beszélek. - Hat éve focizom. - avattam be. - Tudod, ez egy olyan játék, ahol történnek balesetek.

-Szóóval hobbifocista vagy, aki néhanapján a bőrt rúgja a barátnőivel a házuk hátsókertjében és így is sikerül megsérülnie. - nézett végig rajtam felvont szemöldökkel, lesajnáló pillantással.

-Nem! Viszonylag jó játékos vagyok, aki csatár volt, amikor idén egyhuzamban harmadjára gimis bajnokságot nyertünk. - feleltem gúnyosan, mivel rossz néven vettem, amiért csakis azért néz le, mert lány vagyok.

-Oh. Oké. Szóval ez egy komoly dolog? - indult el lassan a szikla fele, ahol a ruháinkat hagytuk.

-Neem, dehogy, csak most találtam ki!

-Jó, nyugalom. Csak.. - kezdte, de nem merte befejezni, ezért inkább gyorsított a sétatempónkon, remélve, hogy ennyivel lerázhat. 

-Csak mi? - értem be szinte azonnal és elálltam az útját. Biztos voltam benne, hogy ha akarna, simán kicselezhetne, hogy megkerülhessen és ne kelljen választ adnia, viszont nem tette. Helyette inkább vállat vont és a tarkóját vakargatva felelt:

-Csak nem néztem ki belőled.

-Miért? - szegeztem neki egy újabb megválaszolandót.
-Jesszusom! Hogy te mennyit kérdezel! - dörzsölte meg türelmetlenül az orrnyergét. - Csak. Mert. Mit tudom én! Ránézésre nem tűntél focistának. Na! Nincs mindennek egy oka az életünkben, Janett.
-De igen. Mindennek oka van. - kontráztam összevont szemöldökkel, mert teljesen felháborított az elmélete. Nem tartottam igazságosnak amit hisz. Igenis, ami velünk történik az életünk során okkal történik, minden apró gondolat, mozdulat, hiba a jövőnket alakítja ki.
-Hidd el nekem, hogy ez közel sincs így. Majd te is megtapasztalod. - hagyta rám, gondterhelt arccal és biztosra vettem, hogy kellemetlen tapasztalatok jutottak eszébe a múltjából. Hagynom kellett volna a témát, tisztában voltam vele, de mire felfogta az agyam és eldöntötte, hogy hallgatásra utasít, addigra a szám eljárt már, mint mindig.
-Miért beszélsz velem ilyen magas lóról? Azt hiszed, hogy csak mert idősebb vagy nálam, nekem nem lehetnek fontos tapasztalataim, hogy nem lehet saját elméletem az életről? - fakadtam ki.
-Ugyan! Ezt egy szóval sem mondtam. Csak annyit, hogy majd rájössz, hogy az élet nem a Disneyland. - tette kezét a vállamra, amitől normális estben elöntött volna a melegség, a jelen helyzetben viszont dühösen lesöpörtem magamról kezét.
-Képzeld! Erre már egy ideje rájöttem. De csak azért, mert szerinted, ismétlem szerinted, tévedek még cseppet sem jelenti, hogy neked igazad lenne. Sőt... - már nem éreztem magam dühösnek, egyszerűen csak zavart a lekezelése és a fölényes hangneme.
-Rendben. Szóval ha szerinted mindennek van oka, akkor ennek is van? Hogy itt állunk és veszekszünk, mikor nem is ismerjük egymást? Szerinted van ennek bármi értelme is? - mutatott közénk felvont szemöldökkel.
-Igen. Van. Mint minden másnak.
-Na igen. Biztosan megszöktetlek majd és Rio de Janeiróban feleségül veszlek a halászok templomában. Nem? - kérdezte gúnyosan.
-Ne vidd túlzásba! - intettem nyugalomra. - Nem úgy gondoltam, hogy közös gyerekeink lesznek, meg együtt megöregedve szívunk majd el egy pipát, a házunk verandáján ücsörögve a hintaszékeinkben! - torkoltam le.
-Akkor hogy értetted?
-Gyere rá egyedül! Úgy látom nagyon okosnak tartod magad. - döntöttem kissé oldalt a fejem, kaján vigyorral az arcomon.
-Úgy látom imádsz veszekedni!
-Zseniális észrevétel. - dörmögtem. Eljutott a tudatomig, hogy gyerekes a viselkedésem, tudtam, hogy abba kéne hagynom, hogy valójában ennek semmi értelme, de olyan arrogáns pillantással mért végig, szavaiból sütött a magabiztosság, hogy képtelen voltam ne neheztelni rá. Telt ajkain fölényes félmosoly játszott. A hold immár felbukkant a horizont mögül ezüstös fénnyel lepve el a partot. A tenger vízén visszatükröződött remegő körvonalakkal, közben óvatosan, mintha szándékosan igyekezne, megvilágította Trevis arcát. A fiú arccsontja enyhén kiemelkedett, fekete haja vizesen tapadt a homlokához, ujjaival gondatlan mozdulattal seperve el szeméből tincseit. Szemeit a hold bizonytalan derengése királyi melegséggel töltötte el, amitől már nem is láttam olyan démonian feketének, inkább lágy sötétkéknek. Éreztem, ahogy a szívem egy erőteljes dobbanással jelezte, hogy ideje elfordítanom róla a tekintetemet. Bárhogy is, anyám lánya vagyok, festői vére pedig bennem is csörgedezik, szemeim pedig éppúgy szomjaznak a szépre, mint bárki másé, talán kicsit jobban is. Márpedig Trevist nevezhettem önteltnek, akár arrogánsnak is, de el kellett ismernem, hogy ő pont az a fajta fiú, akinek anyukám könyörögne, hogy lefesthesse. Előre elképzeltem, ahogy markáns vonásai és sötét szeme életre kel anyukám vásznán. Halk sóhajjal fordultam vissza a tengerhez.
Hirtelen nagyon meztelennek éreztem magam, ezért futólépésben közelítettem meg  a sziklát, majd szó nélkül magamra rántottam sötét blúzomat, ami az egyetlen száraz dolog volt rajtam. Trevis időközben beért és értetlen, kíváncsi tekintettel mért végig. Nem érthette mi ütött belém, valójában én sem voltam tisztában azzal, hogy mi történt velem, vagy hogy mit éreztem. Dühös vagyok? Szégyenlős? Álmatag? Megszeppent? Gondolatok százai rohantak meg, egy azonban kitartóan kattogott a fejemben...Megborzongtam és azt kívántam bárcsak valaki jól felpofozna, hogy észhez térjek végre.
-Baj van? - kérdezte. Éreztem, ahogy újra meg újra próbálja elkapni a tekintetemet. Elfordítottam a fejem, bár nem tudom miért. Mióta az eszemet tudom, közvetlen voltam mindenkivel, hangos, korlátlan, mosolygós. Képtelen voltam felérni ésszel, hogy mi változott most. Egyik pillanatról a másikra, mintha pattant volna valami a gyomromban, az agyamban, a szívemben, a testem minden egyes porcikájában és másképp kezdtem viselkedni a mellettem magasló fiúval.
-Semmi. Csak fáztam. - hazudtam, immár Trevis szemébe nézve.
-Akkor azt hiszem mennünk kéne. - felelte. Azt hiszem nem hitt nekem, tudhatta, hogy hazudtam, mivel visszafele úton meg sem szólalt, sőt, rám sem nézett. Valamiért pedig nem bántam, hogy így történt. Trevis udvariasan elkísért a házikóm ajtajáig. Féltem, hogy szó nélkül elmegy és nekem nem lesz többet alkalmam beszélgetni vele. Aggasztott a dolog, mert jó társaság volt és igazán nem az ő hibája volt, hogy az agyam hirtelen úgy döntött, hogy most van itt az ideje, hogy kattogni kezdjen az élet nagy dolgain. Ehelyett azonban, zsebre dugta a kezét és a szemembe nézett.
-Figyelj, nem tudom, hogy azért haragszol, amit mondtam vagy másért, de nincs okod rá. Szerintem legalábbis nincs. Semmi olyat nem mondtam, amiért ennyire berághattál volna. Szóval... - mondta.

-Trevis. Lépjünk túl rajta. - mosolyodtam el, amilyen meggyőzően csak tudtam. - Nem haragszom. Főleg nem rád.
-Ezek szerint csak vannak ilyen pillanataid, amikor bekattansz és fújsz mindenkire. - állapította meg, nekem pedig a torkomban akadt a levegő, a hangjában lévő sértődöttségtől. Hevesen megráztam a fejem.
-Nem ismersz. - még én sem ismerem magam, mert nem tudom mi ütött belém. Én nem ilyen vagyok. Tettem hozzá gondolatban, remélve, hogy a szememből kiolvassa.
-Tényleg nem. - felelte lazán, hangját mégis valami keserű csalódás töltötte be, majd köszönés nélkül hátat fordított nekem és elment. Pillanatokig elkerekedett szemmel néztem utána és képtelen voltam elhinni, hogy ezt mennyire de mennyire elszúrtam. A szívem egy újabb erőteljesebb, mellkasfeszítő dobbanással támasztotta alá szomorúságomat. A fiú másodpercek alatt eltűnt az ezüstős fényben, mikor belépett a saját házába.