10. fejezet

Sziasztok. Annyira sajnálom, hogy eltűntem. Egyszerűen semmire sem volt időm az utóbbi időben. De most itt vagyok és teljes erőbedobással untatlak majd titeket. Ezzel a fejezettel kicsit többet bíbelődtem, mint általában, de remélem tetszeni fog nektek. Ebben a részben megtudtok valami újat Janettról, amit talán nem is gondoltatok volna. :D

Köszönöm a hozzászólásaitokat, a pipákat és a féliratkozást is. Ezután is bármilyen jelet szívesen fogadok. Jó szórakozást nektek. :>

Üdv, Jamie

***

 -Sajnálom. Csalódnod kell. Béna vagyok. - nevettem a fejemet rázva. Csuklóm körül még mindig ott éreztem a fiú ujjainak erős szorítását, amely kellemes vibrálással töltötte fel egész testemet. Trevis lemondó sóhaj kíséretében legyintett egy aprót, majd Munashe fele fordult, aki szintén ebben a csapatban kötött ki és valamiről beszélgetni kezdtek. Mivel mindenki kellemesen elvolt, gondoltam kezembe veszem az irányítást, mint a csapat megkoronázatlan főnöke és megszámoltam a tagokat. - Figyeljetek kérlek. - mikor minden sötét hajkoronájú fej felém fordult elégedett mosollyal bólintottam egy aprót, majd zavartalanul folytattam a mondandómat. - Arra gondoltam, hogy szánjunk 20 percet arra, hogy megismerjük egymást. Úgy könnyebb együtt dolgozni.

-Én benne vagyok. - bólintott rá az egyik sötét bőrű, csokoládébarna szemű fiú. Mivel a csapat többi részének sem volt semmi ellenvetése az ötlet ellen elhelyezkedtünk egy körben a földön és mindenki sorra bemutatkozott, majd elmondott magáról két fontosabb jellemvonást. Kiderült, hogy a sötét bőrű fiú, Jason, állítása szerint legalábbis, tud táncolni, ugyanez viszont a többi tagról nem volt elmondható. 

Az apró formalitásokon átesve, Mun kiválasztott egy helyet, amelyet érdemesnek tartott a próba helyének, valahol az egyik kapu mellett, a tábor jobb szélén lévő betonozott terület, amely néhány ház takarásában is volt, állítása szerint ez egy fontos szempont, mivel a többi csapat lenyúlná a lépéseinket, ha nem vigyázunk eléggé. Persze, nekem meggyőződésem, hogy amilyen bénák leszünk, nekünk lesz majd szükségünk mások segítségére és nem fordítva.
-Ez a hely extrémül klassz. Nagyon jó lesz. Brutálisak leszünk. - ujjongott. Annyi lelkesedés és elemi erő fénylett gesztenyebarna szemeiben, annyira pörgött és annyira boldog volt, hogy akaratlanul is magára vonzott minden tekintetet. Izgett-mozgott, nevetett és csevegett mindenkivel, közvetlen volt és rendkívüli bájt hordozott minden porcikájában. A szívembe belehasított egy érzés: mintha elveszítettem volna valamit, valami hiányzott a pórusaimból. Tudtam, hogy tegnapig én is ilyen eleven voltam. Azóta mintha fejbe vertek volna egy lapáttal, csak mosolygok, üresen mint egy viaszbábú.
-Mun, nyugi, drágám. - Jason mellé lépve gyengéden átölelte és szájon puszilta a lányt, aki ettől mintha teljesen elgyengült volna, szemeiben pedig a boldogság addig nem ismert élénk árnyalatát véltem felfedezni. Mosolyogva konstatáltam, hogy ők ketten nemcsak hogy egy párt alkotnak, de gusztustalanul szerelmesek is egymásba.
-Rendben, gerlepár. - hessegette szét őket egy vézna, zöld szemű, keskeny ajkú lány, akinek markáns arccsontja határozottságot tulajdonított. - Milyen műfajt választunk? Én a balettre szavazok. - emelte magasba egyik kezét, fűzöld szemeivel pedig körbepásztázta a társaságot, várva, hogy valaki egyet értsen vele. Ötlete azonban nem aratott túl nagy sikert.
-Kizárt hogy egy ,,olyan" nadrágot magamra vegyek. - rázta meg a fejét Trevis, szemeiből pedig sugárzott, hogy márpedig ő semmiképpen nem fog balettozni. - Ekkora szívességet senki sem kérhet tőlem, Cara.
-Igaza van. A balettet nem lehet néhány óra alatt megtanulni. Évek gyakorlatai kellenének, hogy ne csináljunk magunkból hülyét. - elleneztem én is azonnal az ötletet. A lány dühős tekintete megtalálta az enyémet és szúrósan végigmért.
-Mégis mit tudsz te a táncról? - kérdezte gúnyosan, szája pedig megvetően lefele görbült.
-Többet mint hiszed. - feleltem egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Nézz magadra! Nincs táncos alakod! Inkább néznélek grizzlyinek, mint táncosnak! - köpte a szavakat közvetlenül előttem megállva. Felforrt a vérem, ahogy felnéztem a nálam szinte egy fejjel magasabb lányra. Kezeim ökölbe szorultak, szemeimet pedig szorosan lehunytam, de csak egy másodpercre, mintha csak egy elnyújtott pislogás lett volna.
-Nem hiszem, hogy te vagy az, akinek ezzel kellene gúnyolódnia, tekintve hogy lassan utoléred a Mont Everest magasságát. - kacsintottam rá pajkosan, majd hátat fordítva neki a többiek fele fordultam és megemeltem a hangom. - Szerintem az urban dance-el kellene megpróbálkoznunk, tekintve, hogy könnyen elsajátítható lépéssorokat tartalmazhat és látványos is. - az érveim mintha meggyőzték volna a társaságot, mégsem tűntek eléggé biztosaknak abban, hogy ez lehet a jó döntés. Gondolkodás nélkül, elléptem mellőlük, majd háromig számolva táncolni kezdtem. A lépesek, amelyeket csak a fejemben láttam eddig, mintha beleivódtak volna az izmaimba, erőfeszítés nélkül mozogtam. Egy apró levélnek éreztem magam, akit felkapott a szél, a testem könnyű volt, az izmaim ellazultak és éreztem ahogy az arcomra lassan kiül egy boldog mosoly. Már-már el is felejtettem milyen érzés szívvel-lélekkel táncolni.

-Valami ilyesmire gondoltam. - tettem hozzá a lépéssorok bemutatása után, miközben arcom elől elsepertem néhány göndör fürtöt.
-Béna vagy, mi? - hallottam meg Trevis hangját. Fejemet ösztönösen a fiú fele kaptam, aki egy fának támaszkodva, mosolyogva nézett rám.
-Úgy is mondhatjuk. - nevettem fel.
-Ez zseniális volt. Mutasd még egyszer. - sietett mellém Jason, majd felvéve egy kisebb terpeszt várakozva nézett rám. A teljes társaság mosolyogva biztatott. Úgy tűnik, sikerült őket meggyőznöm. Mosolyogva haraptam be az ajkamat, majd újra elölről kezdtem, most viszont Jasonnek is sikerül velem együtt, tökéletes összhangban mozognia. Olyan volt, mintha két bábút ugyanaz a kéz mozgatott volna. A szívem sebesen vert, de nem a fáradság miatt, sokkal inkább az izgalom kerített hatalmába, mivel újra rátaláltam valamire, amit rég elveszettek hittem és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el.