2014. szeptember 22., hétfő

7. fejezet

Sziasztok. Itt is lenne a 7. fejezet, mint látjátok. :) Ez a rész valamiért nagyon közel áll a szívemhez. Remélem elnyeri a ti tetszéseteket is. Ezután valamivel ritkábban fogom hozni a részeket, megpróbálok ne nagyon lemaradni, de a sulitól függ minden. Legyetek türelemmel. Köszönöm. :) Ha olvastok, hagyjatok magatok után bármi jelet! :>

Üdv, Jamie
***
-Elég! Komolyan mássz le rólam! - állt meg, elég hirtelen ahhoz, hogy elveszítsem az addigi magabiztosságomat és átzuhanjak rajta.
-Áucs! - nyögtem, a karomat dörzsölgetve, amelyre rázuhantam. Trevis azonnal leguggolt mellém, kezébe vette a sérült végtagomat és figyelmesen tanulmányozni kezdte, közben pedig hangosan hümmögött. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy félbeszakítsam, mielőtt elveszti az eszméletét annyira elmélyed a hümmögések csodálatos művészetében. - Ráestem. - közöltem vele a bajt.
-Nos, ebben az esetben örülhetünk, hogy nem vagy egy mázsával több a mostani súlyodnál. Akkor vált volna csak igazán fájdalmassá az esés. - felelte komoly arccal.
-Köszönöm, hogy rávilágítasz a dolgok pozitív oldalára is. Rengeteget segítesz vele. - morogtam idegesen, mivel azt hittem valami okosat fog mondani, tekintve, hogy egy évtizedig hallgattam a hümmögését.
-Sajnálom.
-Nem kell. Csak azt akartam, hogy bűntudatod legyen. - mosolyodtam el kissé gonoszul. De csak kissé. - Már megszoktam a hasonló ütéseket.- legyintettem. Kétkedve nézett rám, innen gyanítottam, hogy sehogy sem képes rájönni, hogy miről beszélek. - Hat éve focizom. - avattam be. - Tudod, ez egy olyan játék, ahol történnek balesetek.
-Szóóval hobbifocista vagy, aki néhanapján a bőrt rúgja a barátnőivel a házuk hátsókertjében és így is sikerül megsérülnie. - nézett végig rajtam felvont szemöldökkel, lesajnáló pillantással.
-Nem! Viszonylag jó játékos vagyok, aki csatár volt, amikor idén egyhuzamban harmadjára gimis bajnokságot nyertünk. - feleltem gúnyosan, mivel rossz néven vettem, amiért csakis azért néz le, mert lány vagyok.
-Oh. Oké. Szóval ez egy komoly dolog? - indult el lassan a szikla fele, ahol a ruháinkat hagytuk.
-Neem, dehogy, csak most találtam ki!
-Jó, nyugalom. Csak.. - kezdte, de nem merte befejezni, ezért inkább gyorsított a sétatempónkon, remélve, hogy ennyivel lerázhat. 
-Csak mi? - értem be szinte azonnal és elálltam az útját. Biztos voltam benne, hogy ha akarna, simán kicselezhetne, hogy megkerülhessen és ne kelljen választ adnia, viszont nem tette. Helyette inkább vállat vont és a tarkóját vakargatva felelt:
-Csak nem néztem ki belőled.
-Miért? - szegeztem neki egy újabb megválaszolandót.
-Jesszusom! Hogy te mennyit kérdezel! - dörzsölte meg türelmetlenül az orrnyergét. - Csak. Mert. Mit tudom én! Ránézésre nem tűntél focistának. Na! Nincs mindennek egy oka az életünkben, Janett.
-De igen. Mindennek oka van. - kontráztam összevont szemöldökkel, mert teljesen felháborított az elmélete. Nem tartottam igazságosnak amit hisz. Igenis, ami velünk történik az életünk során okkal történik, minden apró gondolat, mozdulat, hiba a jövőnket alakítja ki.
-Hidd el nekem, hogy ez közel sincs így. Majd te is megtapasztalod. - hagyta rám, gondterhelt arccal és biztosra vettem, hogy kellemetlen tapasztalatok jutottak eszébe a múltjából. Hagynom kellett volna a témát, tisztában voltam vele, de mire felfogta az agyam és eldöntötte, hogy hallgatásra utasít, addigra a szám eljárt már, mint mindig.
-Miért beszélsz velem ilyen magas lóról? Azt hiszed, hogy csak mert idősebb vagy nálam, nekem nem lehetnek fontos tapasztalataim, hogy nem lehet saját elméletem az életről? - fakadtam ki.
-Ugyan! Ezt egy szóval sem mondtam. Csak annyit, hogy majd rájössz, hogy az élet nem a Disneyland. - tette kezét a vállamra, amitől normális estben elöntött volna a melegség, a jelen helyzetben viszont dühösen lesöpörtem magamról kezét.
-Képzeld! Erre már egy ideje rájöttem. De csak azért, mert szerinted, ismétlem szerinted, tévedek még cseppet sem jelenti, hogy neked igazad lenne. Sőt... - már nem éreztem magam dühösnek, egyszerűen csak zavart a lekezelése és a fölényes hangneme.
-Rendben. Szóval ha szerinted mindennek van oka, akkor ennek is van? Hogy itt állunk és veszekszünk, mikor nem is ismerjük egymást? Szerinted van ennek bármi értelme is? - mutatott közénk felvont szemöldökkel.
-Igen. Van. Mint minden másnak.
-Na igen. Biztosan megszöktetlek majd és Rio de Janeiróban feleségül veszlek a halászok templomában. Nem? - kérdezte gúnyosan.
-Ne vidd túlzásba! - intettem nyugalomra. - Nem úgy gondoltam, hogy közös gyerekeink lesznek, meg együtt megöregedve szívunk majd el egy pipát, a házunk verandáján ücsörögve a hintaszékeinkben! - torkoltam le.
-Akkor hogy értetted?
-Gyere rá egyedül! Úgy látom nagyon okosnak tartod magad. - döntöttem kissé oldalt a fejem, kaján vigyorral az arcomon.
-Úgy látom imádsz veszekedni!
-Zseniális észrevétel. - dörmögtem. Eljutott a tudatomig, hogy gyerekes a viselkedésem, tudtam, hogy abba kéne hagynom, hogy valójában ennek semmi értelme, de olyan arrogáns pillantással mért végig, szavaiból sütött a magabiztosság, hogy képtelen voltam ne neheztelni rá. Telt ajkain fölényes félmosoly játszott. A hold immár felbukkant a horizont mögül ezüstös fénnyel lepve el a partot. A tenger vízén visszatükröződött remegő körvonalakkal, közben óvatosan, mintha szándékosan igyekezne, megvilágította Trevis arcát. A fiú arccsontja enyhén kiemelkedett, fekete haja vizesen tapadt a homlokához, ujjaival gondatlan mozdulattal seperve el szeméből tincseit. Szemeit a hold bizonytalan derengése királyi melegséggel töltötte el, amitől már nem is láttam olyan démonian feketének, inkább lágy sötétkéknek. Éreztem, ahogy a szívem egy erőteljes dobbanással jelezte, hogy ideje elfordítanom róla a tekintetemet. Bárhogy is, anyám lánya vagyok, festői vére pedig bennem is csörgedezik, szemeim pedig éppúgy szomjaznak a szépre, mint bárki másé, talán kicsit jobban is. Márpedig Trevist nevezhettem önteltnek, akár arrogánsnak is, de el kellett ismernem, hogy ő pont az a fajta fiú, akinek anyukám könyörögne, hogy lefesthesse. Előre elképzeltem, ahogy markáns vonásai és sötét szeme életre kel anyukám vásznán. Halk sóhajjal fordultam vissza a tengerhez.
Hirtelen nagyon meztelennek éreztem magam, ezért futólépésben közelítettem meg  a sziklát, majd szó nélkül magamra rántottam sötét blúzomat, ami az egyetlen száraz dolog volt rajtam. Trevis időközben beért és értetlen, kíváncsi tekintettel mért végig. Nem érthette mi ütött belém, valójában én sem voltam tisztában azzal, hogy mi történt velem, vagy hogy mit éreztem. Dühös vagyok? Szégyenlős? Álmatag? Megszeppent? Gondolatok százai rohantak meg, egy azonban kitartóan kattogott a fejemben...Megborzongtam és azt kívántam bárcsak valaki jól felpofozna, hogy észhez térjek végre.
-Baj van? - kérdezte. Éreztem, ahogy újra meg újra próbálja elkapni a tekintetemet. Elfordítottam a fejem, bár nem tudom miért. Mióta az eszemet tudom, közvetlen voltam mindenkivel, hangos, korlátlan, mosolygós. Képtelen voltam felérni ésszel, hogy mi változott most. Egyik pillanatról a másikra, mintha pattant volna valami a gyomromban, az agyamban, a szívemben, a testem minden egyes porcikájában és másképp kezdtem viselkedni a mellettem magasló fiúval.
-Semmi. Csak fáztam. - hazudtam, immár Trevis szemébe nézve.
-Akkor azt hiszem mennünk kéne. - felelte. Azt hiszem nem hitt nekem, tudhatta, hogy hazudtam, mivel visszafele úton meg sem szólalt, sőt, rám sem nézett. Valamiért pedig nem bántam, hogy így történt. Trevis udvariasan elkísért a házikóm ajtajáig. Féltem, hogy szó nélkül elmegy és nekem nem lesz többet alkalmam beszélgetni vele. Aggasztott a dolog, mert jó társaság volt és igazán nem az ő hibája volt, hogy az agyam hirtelen úgy döntött, hogy most van itt az ideje, hogy kattogni kezdjen az élet nagy dolgain. Ehelyett azonban, zsebre dugta a kezét és a szemembe nézett.
-Figyelj, nem tudom, hogy azért haragszol, amit mondtam vagy másért, de nincs okod rá. Szerintem legalábbis nincs. Semmi olyat nem mondtam, amiért ennyire berághattál volna. Szóval... - mondta.
-Trevis. Lépjünk túl rajta. - mosolyodtam el, amilyen meggyőzően csak tudtam. - Nem haragszom. Főleg nem rád.
-Ezek szerint csak vannak ilyen pillanataid, amikor bekattansz és fújsz mindenkire. - állapította meg, nekem pedig a torkomban akadt a levegő, a hangjában lévő sértődöttségtől. Hevesen megráztam a fejem.
-Nem ismersz. - még én sem ismerem magam, mert nem tudom mi ütött belém. Én nem ilyen vagyok. Tettem hozzá gondolatban, remélve, hogy a szememből kiolvassa.
-Tényleg nem. - felelte lazán, hangját mégis valami keserű csalódás töltötte be, majd köszönés nélkül hátat fordított nekem és elment. Pillanatokig elkerekedett szemmel néztem utána és képtelen voltam elhinni, hogy ezt mennyire de mennyire elszúrtam. A szívem egy újabb erőteljesebb, mellkasfeszítő dobbanással támasztotta alá szomorúságomat. A fiú másodpercek alatt eltűnt az ezüstős fényben, mikor belépett a saját házába. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése