Ajánlat, avagy hogyan tehetném jóvá?

Üdvözlök mindenkit. 

Nagyon szégyenlem magam. Rengeteget kések a részekkel és elhanyagoltam teljesen a blogot. Egy kis szabadidőm sincs írni, nagyon sajnálom. Olyan jól esik hozzászólásokat kapni és látni az új táborozóimat, de közben egyre rettenetesebben érzem magam, amiért képtelen voltam az utóbbi egy hónapban bármit is produkálni. Restellem is rendesen. 

Gondolkodtam egy darabig, hogy hogyan tehetném ezt jóvá. Aztán eldöntöttem. Karácsony előtt még biztosan közé teszek egy részt. Újévre pedig extra bejegyzéssel állok elő, amely részleteket fog tartalmazni az elkövetkező részek fontosabb cselekményeiről, hogy fokozzam az izgalmakat és emellett pedig egy dupla hosszúságú részt is közzéteszek az Ünnepek között. Remélem ezzel többé-kevésbé kiengesztellek titeket. :)

Mindemellett Boldog Mikulást mindenkinek, ha megkésve is. Remélem mindnyájan jók voltatok és a terebélyes térfogatú Mikulás bácsi hozzátok ajándékokkal és nem virgáccsal látogatott el. 

Kérlek titeket hogy mondjátok el a véleményeteket az ötletemről, tetszik-e nektek, vagy sem. Bármilyen extra kérést is szívesen fogadok és megpróbálom teljesíteni. Itt van most az esély hogy bármit kérjetek tőlem. Ez az én ajándékom nektek. :)

Remélem nem haragszotok. Még egyszer elnézést. 

Legyetek rosszak. 

Üdv, Jamie

10. fejezet

Sziasztok. Annyira sajnálom, hogy eltűntem. Egyszerűen semmire sem volt időm az utóbbi időben. De most itt vagyok és teljes erőbedobással untatlak majd titeket. Ezzel a fejezettel kicsit többet bíbelődtem, mint általában, de remélem tetszeni fog nektek. Ebben a részben megtudtok valami újat Janettról, amit talán nem is gondoltatok volna. :D

Köszönöm a hozzászólásaitokat, a pipákat és a féliratkozást is. Ezután is bármilyen jelet szívesen fogadok. Jó szórakozást nektek. :>

Üdv, Jamie

***

 -Sajnálom. Csalódnod kell. Béna vagyok. - nevettem a fejemet rázva. Csuklóm körül még mindig ott éreztem a fiú ujjainak erős szorítását, amely kellemes vibrálással töltötte fel egész testemet. Trevis lemondó sóhaj kíséretében legyintett egy aprót, majd Munashe fele fordult, aki szintén ebben a csapatban kötött ki és valamiről beszélgetni kezdtek. Mivel mindenki kellemesen elvolt, gondoltam kezembe veszem az irányítást, mint a csapat megkoronázatlan főnöke és megszámoltam a tagokat. - Figyeljetek kérlek. - mikor minden sötét hajkoronájú fej felém fordult elégedett mosollyal bólintottam egy aprót, majd zavartalanul folytattam a mondandómat. - Arra gondoltam, hogy szánjunk 20 percet arra, hogy megismerjük egymást. Úgy könnyebb együtt dolgozni.

-Én benne vagyok. - bólintott rá az egyik sötét bőrű, csokoládébarna szemű fiú. Mivel a csapat többi részének sem volt semmi ellenvetése az ötlet ellen elhelyezkedtünk egy körben a földön és mindenki sorra bemutatkozott, majd elmondott magáról két fontosabb jellemvonást. Kiderült, hogy a sötét bőrű fiú, Jason, állítása szerint legalábbis, tud táncolni, ugyanez viszont a többi tagról nem volt elmondható. 

Az apró formalitásokon átesve, Mun kiválasztott egy helyet, amelyet érdemesnek tartott a próba helyének, valahol az egyik kapu mellett, a tábor jobb szélén lévő betonozott terület, amely néhány ház takarásában is volt, állítása szerint ez egy fontos szempont, mivel a többi csapat lenyúlná a lépéseinket, ha nem vigyázunk eléggé. Persze, nekem meggyőződésem, hogy amilyen bénák leszünk, nekünk lesz majd szükségünk mások segítségére és nem fordítva.
-Ez a hely extrémül klassz. Nagyon jó lesz. Brutálisak leszünk. - ujjongott. Annyi lelkesedés és elemi erő fénylett gesztenyebarna szemeiben, annyira pörgött és annyira boldog volt, hogy akaratlanul is magára vonzott minden tekintetet. Izgett-mozgott, nevetett és csevegett mindenkivel, közvetlen volt és rendkívüli bájt hordozott minden porcikájában. A szívembe belehasított egy érzés: mintha elveszítettem volna valamit, valami hiányzott a pórusaimból. Tudtam, hogy tegnapig én is ilyen eleven voltam. Azóta mintha fejbe vertek volna egy lapáttal, csak mosolygok, üresen mint egy viaszbábú.
-Mun, nyugi, drágám. - Jason mellé lépve gyengéden átölelte és szájon puszilta a lányt, aki ettől mintha teljesen elgyengült volna, szemeiben pedig a boldogság addig nem ismert élénk árnyalatát véltem felfedezni. Mosolyogva konstatáltam, hogy ők ketten nemcsak hogy egy párt alkotnak, de gusztustalanul szerelmesek is egymásba.
-Rendben, gerlepár. - hessegette szét őket egy vézna, zöld szemű, keskeny ajkú lány, akinek markáns arccsontja határozottságot tulajdonított. - Milyen műfajt választunk? Én a balettre szavazok. - emelte magasba egyik kezét, fűzöld szemeivel pedig körbepásztázta a társaságot, várva, hogy valaki egyet értsen vele. Ötlete azonban nem aratott túl nagy sikert.
-Kizárt hogy egy ,,olyan" nadrágot magamra vegyek. - rázta meg a fejét Trevis, szemeiből pedig sugárzott, hogy márpedig ő semmiképpen nem fog balettozni. - Ekkora szívességet senki sem kérhet tőlem, Cara.
-Igaza van. A balettet nem lehet néhány óra alatt megtanulni. Évek gyakorlatai kellenének, hogy ne csináljunk magunkból hülyét. - elleneztem én is azonnal az ötletet. A lány dühős tekintete megtalálta az enyémet és szúrósan végigmért.
-Mégis mit tudsz te a táncról? - kérdezte gúnyosan, szája pedig megvetően lefele görbült.
-Többet mint hiszed. - feleltem egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Nézz magadra! Nincs táncos alakod! Inkább néznélek grizzlyinek, mint táncosnak! - köpte a szavakat közvetlenül előttem megállva. Felforrt a vérem, ahogy felnéztem a nálam szinte egy fejjel magasabb lányra. Kezeim ökölbe szorultak, szemeimet pedig szorosan lehunytam, de csak egy másodpercre, mintha csak egy elnyújtott pislogás lett volna.
-Nem hiszem, hogy te vagy az, akinek ezzel kellene gúnyolódnia, tekintve hogy lassan utoléred a Mont Everest magasságát. - kacsintottam rá pajkosan, majd hátat fordítva neki a többiek fele fordultam és megemeltem a hangom. - Szerintem az urban dance-el kellene megpróbálkoznunk, tekintve, hogy könnyen elsajátítható lépéssorokat tartalmazhat és látványos is. - az érveim mintha meggyőzték volna a társaságot, mégsem tűntek eléggé biztosaknak abban, hogy ez lehet a jó döntés. Gondolkodás nélkül, elléptem mellőlük, majd háromig számolva táncolni kezdtem. A lépesek, amelyeket csak a fejemben láttam eddig, mintha beleivódtak volna az izmaimba, erőfeszítés nélkül mozogtam. Egy apró levélnek éreztem magam, akit felkapott a szél, a testem könnyű volt, az izmaim ellazultak és éreztem ahogy az arcomra lassan kiül egy boldog mosoly. Már-már el is felejtettem milyen érzés szívvel-lélekkel táncolni.

-Valami ilyesmire gondoltam. - tettem hozzá a lépéssorok bemutatása után, miközben arcom elől elsepertem néhány göndör fürtöt.
-Béna vagy, mi? - hallottam meg Trevis hangját. Fejemet ösztönösen a fiú fele kaptam, aki egy fának támaszkodva, mosolyogva nézett rám.
-Úgy is mondhatjuk. - nevettem fel.
-Ez zseniális volt. Mutasd még egyszer. - sietett mellém Jason, majd felvéve egy kisebb terpeszt várakozva nézett rám. A teljes társaság mosolyogva biztatott. Úgy tűnik, sikerült őket meggyőznöm. Mosolyogva haraptam be az ajkamat, majd újra elölről kezdtem, most viszont Jasonnek is sikerül velem együtt, tökéletes összhangban mozognia. Olyan volt, mintha két bábút ugyanaz a kéz mozgatott volna. A szívem sebesen vert, de nem a fáradság miatt, sokkal inkább az izgalom kerített hatalmába, mivel újra rátaláltam valamire, amit rég elveszettek hittem és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el. 

9. fejezet

Sziasztok. :) Hogy s mint vagytok? Hogy megy nektek az iskola? Én holnap infó felmérőt írok, de abszolút nem érzem magam késznek rá. Ez viszont mellékes, elsősorban meg szeretném köszönni a visszajelzéseket, köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik olvasnak, külön köszönet jár Swarley-nak, aki hűségesen kommentál is. Köszönöm nektek. :) Élvezzétek ezt a fejezetet is. 

Üdv Jamie

***

-Jól vagy, Jan? - a kérdés meglepően nem Trevistől érkezett, hanem Y-től, aki megelőzte a fiút, még mielőtt egy csípős megjegyzéssel illetett volna. - Olyan sápadtnak tűnsz.

-Csodálkozol? - szemem sarkából láttam, ahogy Trevis zsebre vágja kezeit és úgy várja válaszomat, a gúnyos mosoly viszont nem tűnt el arcáról. - Az első dolog, amit reggel láttam Mo idegbeteg arca volt. - sóhajtottam egyet drámaian, amit az egész társaságunk hangos nevetéssel jutalmazott. 

-Részvétem, szívem. - lépett azonnal mellém Drew és átkarolta a vállamat, én pedig arcom egyik felét a kulcscsontjához nyomtam, pont úgy mint ahogy mindig tettem. Jól esett, hogy végre érezhettem valamelyik barátom közelségét.

-Ti ketten jártok? - hallottam egy zaklatott kérdést valahonnan Y mellől. Odakapva pillantásomat tudatosult bennem, hogy Lilian, a szobatársam, még mellettünk ácsorgott, a kérdés pedig az alacsony lány száját hagyta el, aki alig ért legjobb barátom válláig. 

-Na. Ez engem is érdekelne. Janett? - vigyorgott rám türelmetlenül a húgom is.

-Micsoda? Hogy mi ketten? - nevetett fel Drew gúnyosan, ennek ellenére viszont még mindig a vállamat szorította. Én viszont elhúztam az arcomat tőle, hogy jobban a lány szemébe tudjak nézni.

-Jaj, dehogy. Csak nagyon jó barátok vagyunk. - legyintettem. - Ugye, Andrew? - néztem a fiúra várva, hogy megerősítse előbbi kijelentésemet.

-Igen. - vigyorgott ő is, egyik kezével pedig oldalba bökött, amitől ijedten ugrottam el mellőle. Mikor rájöttem, hogy honnan származott a támadás, nevetve meglöktem a fiú vállat, amitől kissé elveszítve egyensúlyát odébb lépett. 

-Na! Hagyjátok már abba. Nem hallom mit mond a szervező. - szólt ránk szigorú pillantással Clary, amitől azonnal elhallgattam és követtem tekintetét. Egy magas fekete hajú húszas évei közepét taposó férfi állt egy széken, és kezeivel próbálta magára vonni a figyelmet. Elhúztam a számat, mert annyira lekötötte a figyelmemet Andrew, meg az hogy kerüljem Trevis pillantását, hogy egyáltalán nem vettem észre a széken magasló férfit.
-Hé. Hékás. - próbálkozott a férfi. A hozzá közelebb állok meglepetten felkapták a fejüket, de még így is akadtak olyanok, akik nem hallották őt. Hirtelen megsajnáltam az előttünk szenvedő szervezőt és dühösen megbökdöstem egy mellettünk ácsorgó társaság néhány tagját, hogy figyeljenek a férfire, de ennél többet nem tehettem. Éreztem magamon Trevis tekintetét, ezért felé pillantottam, annak ellenére, hogy agyam könyörgött, hogy ne tegyem. Láttam ahogy a fiú halványan elmosolyodik, majd kiveszi jobb kezét a zsebéből, mutató és hüvelyujját a szájába helyezi és hangosan elfüttyenti magát. A meglepetéstől a testem megrázkódott, kezeimet pedig ösztönösen a fülemre tapasztottam, hogy megvédjem dobhártyáimat a szokatlanul éles hangtól. A fiú füttyentését már mindenki meghallotta, felkapták a fejüket és egytől-egyik minden szempár Trevisre szegeződik. A fiú fejével a szervező felé bökött, mire hullámként, szinte egyszerre mozdult minden fej arrafelé. Szívemet egyből elöntötte a hála és a fiú mellé lépve kedvesen megböktem a könyökömmel, hogy figyelmét teljesen nekem tudja szentelni.

-Köszönöm. - suttogtam fekete szemébe nézve, amely most telve volt melegséggel.
-Szívesen. - vonta meg a vállat. Látva, ahogy kedvesen rám néz, ajkain játszó vidám félmosoly annyira mássá tette az arcát, hogy teljesen elhomályosította a tegnap esti csalódott Trevis képét, ami azóta is a fejemben motoszkált. Hirtelen elhatározásra jutva a fiú elé álltam és kék szemeimet rá szegezve szuggeráltam, hogy elfordítsa tekintetét a szervezőről és újra rám figyeljen.
-Figyelj, Trevis. Ne haragudj. - szemöldökei közé apró ránc szökött, arca pedig kissé mintha elborult volna. - Tudod, azért ahogy tegnap viselkedtem. Nem tudom mi történt velem. Szóval, sajnálom. - a fiú még néhány másodpercig szótlanul bámult rám, majd egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, éppen úgy, ahogy az imént Andrew, csakhogy most teljesen mást éreztem. Mintha valaki könyörtelenül fejbe vert volna, aztán egyet taszítana is rajtam, az adrenalin úgy futott végig mindkét csuklom vonalán.
-Biztos összezavart a sármom. - suttogta a fiú a fülembe, mire halkan elnevettem magam és a szemeimet forgatva bólogatni kezdtem, majd lábujjhegyre állva én is a füléhez hajolva válaszoltam.
-Melyik sármod? Nem volt szerencsém hozzá. - vigyorodtam el.
-Nagyon vicces Hulbert, nagyon vicces. - ingatta a fejét tettetett sértődöttséggel.
-Rendben. Akkor a csoportokat ma a hajatok színe alapján rendezzük. - végre újra képes voltam nem csak hallani, hanem fel is fogni a szervező férfi szavait. - Ennek az a lényege, hogy sorra a legtöbb külső tulajdonságotok alapján osztályozzunk titeket, majd rendre kezdjük haladni a belsők fele is, hogy ti magatok gyertek rá arra, hogy a külső, ellentétben a belső értékeitekkel, nem fontos. Így könnyebben le tudjátok majd győzni az előítéleteiteket is. - magyarázta a férfi, aki azt hiszem Luke néven mutatkozott be. Megdöbbentem azon, hogy valójában a körülöttem állók nagy részével ellentétben engem teljesen megnyert magának az ötlet és nem csak azért mert valójában soha nem voltam oda a külsőségekért, hanem maga a kivitelezés kreativitása miatt is. Az ajkamba harapva elmosolyodtam. Luke türelmesen sorolni kezdte, hogy melyik csoport hova álljon. Én egy ideig vacilláltam a fekete, meg a barna hajúak csoportja között, Trevis viszont a csuklóm köré fonta a kezét és a fekete hajúak felé kezdett el terelni, nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni, tekintve, hogy a mellettem haladó fiúval egyértelműen egy csoportba kerülünk így.
-Rendben. Szóval a mai feladat egy verseny megnyerése lesz. - a csoportok hangos éljenzéssel és füttykoncerttel fogadták a hírt, hisz mi más is lenne jellemző a fiatalokra, ha nem az egymással való versengés iránti erős szenvedély. Természetesen ez alól én sem voltam kivétel. - A lényeg, hogy a verseny ma este, pontban 22:00-kor kerül megrendezésre. Addig van időtök egész nap az előkészületekre. Rendben? - természetesen mindnyájan értettük ezért bólintással nyugtattuk meg a férfit. - Szóval a mai feladat és egyben a verseny tárgya a tánc lesz. - a csoportok hangos kiáltozásban törtek ki. Akadtak olyanok, akik odáig voltak az ötletért, de olyanok is, akik nem díjazták. Én az utóbbi csoportba tartoztam. - Estig van időtök összeállítani egy maximum 5 perces koreográfiát. A kivitelezésről és a stílusról is ti döntök. A lényeg, hogy a csoport össze tagja részt vegyen benne. - ezzel leugrott a székről és egy apró távirányító segítségével bekapcsolta az óriásmonitoron a visszaszámlálást. Kereken tizenkét és fél óránk volt. Trevis tágra nyílt, kétségbeesett tekintettel fordult felém.
-Kérlek mondd, hogy tudsz táncolni. Kérlek!

8. fejezet

Sziasztok. Újabb rész. :) Ebben kicsit jobban megismerhetitek Janett szobatársait. Remélem tetszeni fog. Hagyjatok magatok után valami jelet. Köszönöm. Jó szórakozást. :)

Üdv, Jamie

***

Ha azt mondhatnám, hogy az első itt töltött éjszaka csodálatos volt, hazudnék, de ha azt mondanám, hogy emlékezetes, jobban megközelíteném az igazságot. Az alvásra szánt időm nagy része azzal telt el, hogy megpróbáltam elhessegetni a csalódott Trevis arcát és magam elé képzeli a barátaimat, akikre mindig számíthattam, ha szükségem volt valakire. Szerencsére sosem voltam igazán krízis helyzetben, vagy ha mégis, nem kürtöltem világgá. Nem kedveltem azokat az embereket, akik egy szakítás miatt megesznek egy raktárnyi csokit és vörös szemekkel járkálnak el mindenfele, vagy akik egy veszekedés után öngyilkossággal fenyegetőznek, berúgnak, ha bármi zűr támad a paradicsomban, vagy éppen megszöknek otthonról, mert a szüleik eltiltották a videó-játékoktól. Az ilyen embereknek valójában sosem voltak gondjaik, ezért  azzal fáradoztak, hogy kreáljanak maguknak néhányat, majd másra hagyják a megoldás megtalálását. Az emberek nagy része, amikor azt mondja szenved, hazudik. Míg más éhezik, a családját temeti, megaláztatásokban van része és egy zokszót nem ejt, addig mi, többiek minden apróságból elefántot gyártunk, hogy lefoglaljuk magunkat az unalmas hétköznapjaink sodródásában és eredetibb álproblémával álljunk elő mint a szomszédunk. 

Jelent pillanatban én is úgy érzem, hogy a világ összedőlt körülöttem, mivel nem alakult minden olyan békésen, mint ahogy terveztem, ráadásként pedig az első dolog amit reggel megpillantottam Mo ideges arca volt, amint fölém hajol.

-Nem tudom merre jártál az éjszaka, Újonc, de itt szabályok vannak, Kilenctől gyülekező az udvaron. Van egy fél órád összeszedni magad. - mondta elégedetten konstatálva, hogy nincs ínyemre a korai kelés. - És szerezz be egy alapozót, mert rosszabb vagy egy zombinál, édesem. Persze ha tudod mi az az alapozó. - tette csípőre a kezét és természetellenes arckifejezéssel indult meg az ajtó fele, teljes kifutóbeli szereléssel és sminkkel. Istenem, ez a lány vajon hánykor kelt?

Felülve az ágyamban tudatosult bennem, hogy Mo kivételével még egyik szobatársamat sem ismerem. Idegesen beletúrva kócos hajamba leugrottam emeletes ágyam tetejéről és körülnéztem a szobában. Minden lány morcos, álmos szemekkel bámul maga elé, pizsamában, fésületlenül. 

-Franc vinné már el. Kinek hiszi magát? Obamának? - morogta egy ciklámen-szőkés hajú, zöld szemű lány, aki alsó ajkában egy kerek piercinget viselt. Dühősnek tűnt. 

-Hagyd már. Hadd élje ki a gyerekkorát. - sóhajtotta egy barna bőrű lány, szeme és haja is fekete volt, halvány rózsaszín pizsamájával éles kontrasztot alkotva. Kizárásos alapon Munashe Díbnek tippeltem a lányt. 

-Te meg ki vagy? - motyogta egy szőke, alacsony lány. Egyből kapcsoltam, hogy a kérdést nekem intézte, ezért elfordultam a bőröndömtől és a többi lány fele fordultam.

-Janett Hulbert vagyok. 

-Ja, igen. Olvastam a neved a listán. - bólogatott Munashe. 

-Tegnap nem voltál itt. Tuti észrevettelek volna, ha igen. - nézett gyanakodva rám egy másik lány, aki éppen barna hullámos haját próbálta kifésülni, közben meg vastag, jellegzetes szemöldökét tanulmányozta egy zsebtükörben.

-Körülnéztem a környéken. Aludtatok már mikor visszajöttem. - feleltem.

-Egyedül voltál? - kérdezte a szőke lány. - Mármint úgy értem, hogy kiismerted magad a környéken, mert nekem nem sikerült, ezért visszajöttem inkább. - kuncogott. - Amúgy Aqua a nevem. - mosolyogva nyugtáztam, hogy végre valaki bemutatkozott közülük. Lassan minden lány sorra elmondta a nevét. A barna hajú lány volt Rachell, a piercinges Lilan és a barna bőrű pedig Munashe. 

-Ismeri valamelyikőtök Mot? Mármint régebb óta? - cseverészett tovább a Aqua.

-Igen. Tavalyról. - bólintott egy Hazelként bemutatkozott szeplős, vörös hajú lány. - Ez volt a rémálmom, hogy vele kell laknom. - húzta el a száját. Rossz kedvem ellenére ezen még én is elmosolyodtam. - Folyton a szeplőim miatt szívat. 

-Komolyan? - fordultam felé újra, miután végre sikerrel jártam és sikerült párosítanom egy sima fekete ,,Born in the 90's " feliratú pólót, egy szakadt farmersorttal és fehér tornacipővel. - Szerintem ez még tőle is gyerekes. - ráztam meg a fejem a szememet forgatva. - Én bírom a szeplőidet. Szerintem aranyosak. - vontam meg a vállam, miközben egy laza copfba fogtam a hajam, a kiválasztott ruháimat az ágyamra dobtam, majd a fürdő fele indultam.
-Neked mázlid van. Semmivel sem tud szívatni. - kotyogta Aqua, a többiek pedig egyetértően bólogattak.
-Miért ne tudna? - röhögtem el magamat. - Már meg is tette.
-Kétlem. - Lilian nézett rám kissé megvetően.
-Miért? - csodálkoztam.
-Mert nem hinném, hogy van mivel. Te olyan...tökéletesnek tűnsz. - válaszolta Aqua. Képtelen voltam türtőztetni magam, ezért hangosan felnevettem.
-Na igen! Várjatok míg jobban megismertek, aztán már legnagyobb jóindulattal sem neveznétek tökéletesnek. Tapasztalatból mondom. Mindig az a vége, hogy az emberek imádkoznak, hogy túléljék velem. - világosítottam fel a társaságot, majd sarkon fordultam és a fürdő fele indultam, ami természetesen közös használatú volt, szerencsére nem túl messze a házunktól. A lányok jártak a fejemben és az, ahogy tökéletesnek neveztek, teljes lelki nyugalommal. Ezért lógok inkább fiúkkal és kerülöm a nagy lány társaságokat, mert néha olyan felszínesek tudnak lenni, csak a külsőre fókuszálnak, ha pedig az nem tetszik, esélyt sem adnak a belsőnek. A fiúk ellenben azt szeretik, ha egy lánnyal jól kijönnek, nem pedig azt, ha éppen göndör a haja, vagy egyenes. Apukám gyakran mondta nekem kiskoromban, hogy fiúnak kellett volna születnem, mert kinevettem a lányokat, akik nem tudtak focizni és képtelen voltam megérteni, hogy érezhetnek nagyobb szenvedélyt a babák öltöztetése iránt, mint a labdarúgás irányába. Azóta ez változott. Megértettem idővel, hogy lánynak lenni nem rossz dolog és nem éri meg elmélyülni a fiúk világának csodáiban, ha egyszer még azt sem ismerem, amit a korombeli lányok igen. Úgy éreztem akkoriban, hogy fennakadtam a fiúk és a lányok dimenziója között és képtelen voltam elképzelni ennél rosszabb dolgot. Most viszont örülök, hogy így történt, mert alkalmam nyílt úgy focizni, hogy közben lánynak érezhetem magam.

A mosdóban megpillantva a tükörképemet elborzadva tanulmányoztam a szemem alatt húzódó sötét félholdakat. Kivételesen egyet kellett értenem Moval: tényleg ritka lehet az a zombi, aki nálam pocsékabbul fest. Meglepően rövid idő alatt sikerült kidörzsölnöm a szemeimből az álmosságot és mintha a karikák is halványultak volna. A szobában gyorsan felöltöztem és Lilannal együtt kisétáltam az udvarra, ahol az emberek már csoportokba verődve vártak az öt perc múlva kezdődő programot. A szemeimet meresztve sikerült kiszúrnom a magas, szőke Bryont, aki ökölvívó lévén kitűnt a tömegből. Biztos voltam benne, hogy a többiek is ott lehetnek, főleg mivel arra fele  tartva megcsapta a fülemet Y jellegzetes nevetése. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, Drew vidám alakja is kirajzolódott előttem, aki éppen egy fekete hajú fiúval beszélgetett.
Trevis volt az.
Szorosan lehunytam a szemem és lélekben próbáltam felkészülni arra, ahogy újra csalódottan végigmér, mint tegnap éjszaka. Sóhajtva léptem a többiek mellé, miközben a szívem szokatlanul hangosan zakatolt. Trevis tekintete találkozott az enyémmel, szája sarka pedig gúnyosan felfele görbült, száját pedig szólásra nyitotta. 

7. fejezet

Sziasztok. Itt is lenne a 7. fejezet, mint látjátok. :) Ez a rész valamiért nagyon közel áll a szívemhez. Remélem elnyeri a ti tetszéseteket is. Ezután valamivel ritkábban fogom hozni a részeket, megpróbálok ne nagyon lemaradni, de a sulitól függ minden. Legyetek türelemmel. Köszönöm. :) Ha olvastok, hagyjatok magatok után bármi jelet! :>

Üdv, Jamie

***

-Elég! Komolyan mássz le rólam! - állt meg, elég hirtelen ahhoz, hogy elveszítsem az addigi magabiztosságomat és átzuhanjak rajta.

-Áucs! - nyögtem, a karomat dörzsölgetve, amelyre rázuhantam. Trevis azonnal leguggolt mellém, kezébe vette a sérült végtagomat és figyelmesen tanulmányozni kezdte, közben pedig hangosan hümmögött. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy félbeszakítsam, mielőtt elveszti az eszméletét annyira elmélyed a hümmögések csodálatos művészetében. - Ráestem. - közöltem vele a bajt.

-Nos, ebben az esetben örülhetünk, hogy nem vagy egy mázsával több a mostani súlyodnál. Akkor vált volna csak igazán fájdalmassá az esés. - felelte komoly arccal.

-Köszönöm, hogy rávilágítasz a dolgok pozitív oldalára is. Rengeteget segítesz vele. - morogtam idegesen, mivel azt hittem valami okosat fog mondani, tekintve, hogy egy évtizedig hallgattam a hümmögését.

-Sajnálom.

-Nem kell. Csak azt akartam, hogy bűntudatod legyen. - mosolyodtam el kissé gonoszul. De csak kissé. - Már megszoktam a hasonló ütéseket.- legyintettem. Kétkedve nézett rám, innen gyanítottam, hogy sehogy sem képes rájönni, hogy miről beszélek. - Hat éve focizom. - avattam be. - Tudod, ez egy olyan játék, ahol történnek balesetek.

-Szóóval hobbifocista vagy, aki néhanapján a bőrt rúgja a barátnőivel a házuk hátsókertjében és így is sikerül megsérülnie. - nézett végig rajtam felvont szemöldökkel, lesajnáló pillantással.

-Nem! Viszonylag jó játékos vagyok, aki csatár volt, amikor idén egyhuzamban harmadjára gimis bajnokságot nyertünk. - feleltem gúnyosan, mivel rossz néven vettem, amiért csakis azért néz le, mert lány vagyok.

-Oh. Oké. Szóval ez egy komoly dolog? - indult el lassan a szikla fele, ahol a ruháinkat hagytuk.

-Neem, dehogy, csak most találtam ki!

-Jó, nyugalom. Csak.. - kezdte, de nem merte befejezni, ezért inkább gyorsított a sétatempónkon, remélve, hogy ennyivel lerázhat. 

-Csak mi? - értem be szinte azonnal és elálltam az útját. Biztos voltam benne, hogy ha akarna, simán kicselezhetne, hogy megkerülhessen és ne kelljen választ adnia, viszont nem tette. Helyette inkább vállat vont és a tarkóját vakargatva felelt:

-Csak nem néztem ki belőled.

-Miért? - szegeztem neki egy újabb megválaszolandót.
-Jesszusom! Hogy te mennyit kérdezel! - dörzsölte meg türelmetlenül az orrnyergét. - Csak. Mert. Mit tudom én! Ránézésre nem tűntél focistának. Na! Nincs mindennek egy oka az életünkben, Janett.
-De igen. Mindennek oka van. - kontráztam összevont szemöldökkel, mert teljesen felháborított az elmélete. Nem tartottam igazságosnak amit hisz. Igenis, ami velünk történik az életünk során okkal történik, minden apró gondolat, mozdulat, hiba a jövőnket alakítja ki.
-Hidd el nekem, hogy ez közel sincs így. Majd te is megtapasztalod. - hagyta rám, gondterhelt arccal és biztosra vettem, hogy kellemetlen tapasztalatok jutottak eszébe a múltjából. Hagynom kellett volna a témát, tisztában voltam vele, de mire felfogta az agyam és eldöntötte, hogy hallgatásra utasít, addigra a szám eljárt már, mint mindig.
-Miért beszélsz velem ilyen magas lóról? Azt hiszed, hogy csak mert idősebb vagy nálam, nekem nem lehetnek fontos tapasztalataim, hogy nem lehet saját elméletem az életről? - fakadtam ki.
-Ugyan! Ezt egy szóval sem mondtam. Csak annyit, hogy majd rájössz, hogy az élet nem a Disneyland. - tette kezét a vállamra, amitől normális estben elöntött volna a melegség, a jelen helyzetben viszont dühösen lesöpörtem magamról kezét.
-Képzeld! Erre már egy ideje rájöttem. De csak azért, mert szerinted, ismétlem szerinted, tévedek még cseppet sem jelenti, hogy neked igazad lenne. Sőt... - már nem éreztem magam dühösnek, egyszerűen csak zavart a lekezelése és a fölényes hangneme.
-Rendben. Szóval ha szerinted mindennek van oka, akkor ennek is van? Hogy itt állunk és veszekszünk, mikor nem is ismerjük egymást? Szerinted van ennek bármi értelme is? - mutatott közénk felvont szemöldökkel.
-Igen. Van. Mint minden másnak.
-Na igen. Biztosan megszöktetlek majd és Rio de Janeiróban feleségül veszlek a halászok templomában. Nem? - kérdezte gúnyosan.
-Ne vidd túlzásba! - intettem nyugalomra. - Nem úgy gondoltam, hogy közös gyerekeink lesznek, meg együtt megöregedve szívunk majd el egy pipát, a házunk verandáján ücsörögve a hintaszékeinkben! - torkoltam le.
-Akkor hogy értetted?
-Gyere rá egyedül! Úgy látom nagyon okosnak tartod magad. - döntöttem kissé oldalt a fejem, kaján vigyorral az arcomon.
-Úgy látom imádsz veszekedni!
-Zseniális észrevétel. - dörmögtem. Eljutott a tudatomig, hogy gyerekes a viselkedésem, tudtam, hogy abba kéne hagynom, hogy valójában ennek semmi értelme, de olyan arrogáns pillantással mért végig, szavaiból sütött a magabiztosság, hogy képtelen voltam ne neheztelni rá. Telt ajkain fölényes félmosoly játszott. A hold immár felbukkant a horizont mögül ezüstös fénnyel lepve el a partot. A tenger vízén visszatükröződött remegő körvonalakkal, közben óvatosan, mintha szándékosan igyekezne, megvilágította Trevis arcát. A fiú arccsontja enyhén kiemelkedett, fekete haja vizesen tapadt a homlokához, ujjaival gondatlan mozdulattal seperve el szeméből tincseit. Szemeit a hold bizonytalan derengése királyi melegséggel töltötte el, amitől már nem is láttam olyan démonian feketének, inkább lágy sötétkéknek. Éreztem, ahogy a szívem egy erőteljes dobbanással jelezte, hogy ideje elfordítanom róla a tekintetemet. Bárhogy is, anyám lánya vagyok, festői vére pedig bennem is csörgedezik, szemeim pedig éppúgy szomjaznak a szépre, mint bárki másé, talán kicsit jobban is. Márpedig Trevist nevezhettem önteltnek, akár arrogánsnak is, de el kellett ismernem, hogy ő pont az a fajta fiú, akinek anyukám könyörögne, hogy lefesthesse. Előre elképzeltem, ahogy markáns vonásai és sötét szeme életre kel anyukám vásznán. Halk sóhajjal fordultam vissza a tengerhez.
Hirtelen nagyon meztelennek éreztem magam, ezért futólépésben közelítettem meg  a sziklát, majd szó nélkül magamra rántottam sötét blúzomat, ami az egyetlen száraz dolog volt rajtam. Trevis időközben beért és értetlen, kíváncsi tekintettel mért végig. Nem érthette mi ütött belém, valójában én sem voltam tisztában azzal, hogy mi történt velem, vagy hogy mit éreztem. Dühös vagyok? Szégyenlős? Álmatag? Megszeppent? Gondolatok százai rohantak meg, egy azonban kitartóan kattogott a fejemben...Megborzongtam és azt kívántam bárcsak valaki jól felpofozna, hogy észhez térjek végre.
-Baj van? - kérdezte. Éreztem, ahogy újra meg újra próbálja elkapni a tekintetemet. Elfordítottam a fejem, bár nem tudom miért. Mióta az eszemet tudom, közvetlen voltam mindenkivel, hangos, korlátlan, mosolygós. Képtelen voltam felérni ésszel, hogy mi változott most. Egyik pillanatról a másikra, mintha pattant volna valami a gyomromban, az agyamban, a szívemben, a testem minden egyes porcikájában és másképp kezdtem viselkedni a mellettem magasló fiúval.
-Semmi. Csak fáztam. - hazudtam, immár Trevis szemébe nézve.
-Akkor azt hiszem mennünk kéne. - felelte. Azt hiszem nem hitt nekem, tudhatta, hogy hazudtam, mivel visszafele úton meg sem szólalt, sőt, rám sem nézett. Valamiért pedig nem bántam, hogy így történt. Trevis udvariasan elkísért a házikóm ajtajáig. Féltem, hogy szó nélkül elmegy és nekem nem lesz többet alkalmam beszélgetni vele. Aggasztott a dolog, mert jó társaság volt és igazán nem az ő hibája volt, hogy az agyam hirtelen úgy döntött, hogy most van itt az ideje, hogy kattogni kezdjen az élet nagy dolgain. Ehelyett azonban, zsebre dugta a kezét és a szemembe nézett.
-Figyelj, nem tudom, hogy azért haragszol, amit mondtam vagy másért, de nincs okod rá. Szerintem legalábbis nincs. Semmi olyat nem mondtam, amiért ennyire berághattál volna. Szóval... - mondta.

-Trevis. Lépjünk túl rajta. - mosolyodtam el, amilyen meggyőzően csak tudtam. - Nem haragszom. Főleg nem rád.
-Ezek szerint csak vannak ilyen pillanataid, amikor bekattansz és fújsz mindenkire. - állapította meg, nekem pedig a torkomban akadt a levegő, a hangjában lévő sértődöttségtől. Hevesen megráztam a fejem.
-Nem ismersz. - még én sem ismerem magam, mert nem tudom mi ütött belém. Én nem ilyen vagyok. Tettem hozzá gondolatban, remélve, hogy a szememből kiolvassa.
-Tényleg nem. - felelte lazán, hangját mégis valami keserű csalódás töltötte be, majd köszönés nélkül hátat fordított nekem és elment. Pillanatokig elkerekedett szemmel néztem utána és képtelen voltam elhinni, hogy ezt mennyire de mennyire elszúrtam. A szívem egy újabb erőteljesebb, mellkasfeszítő dobbanással támasztotta alá szomorúságomat. A fiú másodpercek alatt eltűnt az ezüstős fényben, mikor belépett a saját házába. 

6. fejezet

Sziasztok. Meghoztam a legújabb részt. Kicsit jobban megismerhetitek benne Trevist. :) Jó szórakozást. Hagyjatok magatok után valami jelet. Köszönöm. 

Üdv, Jamie

***

-Köszi. - motyogtam halkan Trevisnek, miután Mo lecsillapodott és mindnyájan kipakoltunk már. A többiek elmentek felfedezni a környéket, mivel hivatalosan a tábor csak holnap reggel kezdődik, ezért ma még bármerre el lehet kószálni, én viszont előtte meg szerettem volna köszönni a fiúnak, azt amit Monak mondott.

-Van kedved sétálni? - kérdezte.

-Persze. - vontam meg a vállam mosolyogva. A fiú intett a fejével, hogy kövessem, én pedig mellette sétálva figyeltem merre tartunk. - Hova megyünk?- kérdeztem végül, mivel nem sikerült sehogyan sem rájönnöm. Na, nem mintha annyira ismertem volna a környéket. 

-Meglátod. - felelte titokzatosan. Egy másodpercig megtorpantam, de ennek ellenére nem volt kérdés, hogy követem-e továbbra is, ezért megszaporázva a lépteimet, újra mellé kerültem.

-Nem szeretem, ha az emberek titkolóznak. - sóhajtottam.

-Nem szeretem, ha az emberek kényeskednek. - vonta meg a vállát.

-Mi? Nem is kényeskedem! - kiáltottam rá és a fejemet rázva vártam a reakcióját. Nem válaszolt, csak nevetve megforgatta a szemét és tovább sétált, kezét pedig zsebre tette. - Ne nevess! Komolyan nem vagyok kényes. - folytattam dacosan. - Nem is...- nem tudtam befejezni a mondatom, mert a kezét hirtelen a számra szorította, nekem pedig elállt a lélegzetem. Próbáltam magam meggyőzni, hogy a döbbenettől, nem pedig az érintésétől.

-Nagyon sokat beszélsz. - mondta látszólag komolyan, viszont észrevettem, hogy a gödröcskék megjelentek az arcán. - Hallgass egy kicsit. Fülelj. - suttogta a hátam mögött állva, a fülembe lélegezve. Hallgattam rá, így hát a fülemet hegyeztem. Hallottam a tengert, ahogy a hullámok a szikláknak csapodnak, ritmusosan ismétlődve, a szél pedig csendesen kapott bele a hajamba, ide-oda dobálva göndör fürtjeimet. Trevis elvette kezét a számról és kérdőn nézett rám.

-A tengerparton vagyunk.- állapítottam meg. A fiú mosolyogva bólintott.

-És nem is akárhol. Elég messze vagyunk a tábortól, de szerintem ez a part legszebb része. - mondta, majd meleg kezével megragadta a karomat és a víz fele fordított, nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő, most viszont nem az érintésétől, hanem a látványtól. Úgy ahogy mondta, csodaszép volt, így a szürkületben is: az opál kék víz a fölé magasodó sziklák oldalát csapkodta, néha erősebben, ilyenkor a sziklákról visszacsapódott egy része a víznek. Ahogy a távolba néztem a sötétbe boruló ég találkozott a tenger vízével.

-Látom a horizontot. - suttogtam teljesen elbűvölve. Olyan lehettem a szemében, mint egy kisgyerek, aki most iszik életében először forrócsokit.

-Gyere. Van ennél jobb is. - a szemeim felcsillantak és szó nélkül követtem. - Itt vigyázz!- figyelmeztetett. Akkor jöttem rám, hogy az egyik sziklára akar felmászni, hogy fentről kémlelhessük a tengert. Az ötlet felvillanyozott, azonnal mászni kezdtem. - Óvatosan. - szólt rám és másodpercenként hátranézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem estem el, csúsztam meg, vagy kerültem bajba.

-Nyugi. Megvagyok. - nyugtattam meg mosolyogva felnézve rá.

-Látom.

Alig néhány rövid perc alatt fent álltunk a sziklán. Trevis hamarabb felért nálam, ezért kezét nyújtva magasodott felém azzal a szándékkal, hogy segít megtenni az utolsó lépéseket, én viszont figyelmen kívül hagytam felém nyújtott karját és saját erőből kecmeregtem fel a tetőre. Mikor felértem, körülnéztem, oldalt állva a fiúnak. Nem láttam túl sokat a tájból, mivel szemem sarkából a srácot néztem, aki mosolyogva engem figyelt. Mikor megunta fekete szemét rajtam tartani, elhelyezkedett a sziklán és a vizet figyelte. Követtem példáját és leültem mellé.

-Nagyon szép. - közöltem a fiúra nézve.
-Tudom. - felelte és felállt. Csalódottan néztem rá, mivel azt hittem máris indulni készül, ezért tiltakozóan továbbra is ülve maradtam, ehelyett viszont megragadta pólója szegélyét és lerántotta magáról. Összevont szemöldökkel néztem rám. Megőrült? - Na. Jössz? - nézett rám vigyorogva.
-Hova? - értetlenkedtem még mindig összevonva szemöldököm.
-Úszni.
Ahogy meghallottam válaszát szó nélkül, szinte azonnal, mint egy rugó felpattantam és lerángattam magamról fekete ujjatlanom, majd lerúgtam magamról Conversem is.
-Ugrunk? - kérdeztem izgatottan.
-A nadrág marad? - kérdezte huncut mosollyal, fittyet hányva kérdésemre.
-Azért ne légy ilyen csalódott. - nevettem el magam szinte fekete szemébe nézve, amely most sötétkéknek tűnt. - Akkor ugrunk? - tettem fel újra a kérdést.
-Ha mersz... - felelte elgondolkodva. Provokált.
-Merek. - jelentettem ki határozottan.
-Akkor...hölgyeké az elsőbbség. - mutatott a tengerre mosolyogva.
Nem is gondolkodtam ajánlatán, egyenesen a tenger opál kék szemébe néztem, majd elrugaszkodtam a szikla pereméről, hogy jó távol zuhanjak a vízbe, esélyt se adva a hullámoknak arra, hogy a sziklának lökjenek. Elgondolásom sikerült, jó néhány méterrel a sziklától zuhantam a vízbe, ami természetesen hideg volt este lévén, viszont volt annyira mély, hogy elmerülésemkor sem értem az alját. A fiú utánam néhány másodperccel ugrott, ahogy feljöttem a felszínre abban a pillanatban éreztem az arcomon a zuhanásakor felspriccelt vizet. Vártam, hogy a felszínre jöjjön. Amikor újra megláttam az arcát alig volt fél méterre tőlem, fekete haja még mindig ugyanúgy állt, mint az imént, amikor száraz volt, sötétbarna szeme csillogott.
-Te őrült vagy! - kiáltotta nevetve.
-Miért? - röhögtem én is, majd úszni kezdtem a horizont fele.

-Franc gondolta, hogy ugrasz. - ért utol és a fejemet a víz alá nyomta, pont akkor, amikor levegőt készültem venni, így egy jó adag sós vizet sikerült lenyelnem.
-Hé! Szokd ezt meg. - kezdtem úszni utána, hogy bosszút álljak, ő azonban menekülőre vette a figurát és gyorsan úszott, jóval gyorsabban mint én, így ameddig én kínlódtam, hogy utolérjem, neki még pihenni is jutott ideje. Hogy ez így milyen igazságtalan!
-Mit szokjak meg? Hogy őrült vagy?
-Azt is! - nevettem. Leálltam az úszásból, feladtam, hogy valaha is utolérem. - Állj meg! Nem tudlak utolérni.
-Épp látom. - röhögött ki nagylelkűen.

-Ne provokálj! - figyelmeztettem.
-Mert akkor mi lesz? - cukkolt tovább, nem törődve figyelmeztetésemmel. - Úgysem érsz utol.
-Nem. De egyszer még kijössz a szárazra. Ott pedig gyorsabb vagyok mint te. - fenyegettem meg mosolyogva és tényleg hittem abban, hogy ha kiszállunk a vízből simán elkapom, mert gyors szaladó vagyok.
-Milyen magabiztos valaki! De rendben. Megadom magam. - mondta összeborzolva közben haját és úszni kezdett felém. Vele egy időben megcéloztam a partot és amilyen gyorsan csak tőlem tellett arrafelé eveztem karjaimmal, de így is hamarabb ért oda. Lebiggyesztett szájjal szaladtam ki a vízből. Immár finom homok volt a talpunk alatt, az érdes szikla helyett. Megálltam a víz mellett, úgy, hogy egy-egy nagyobb hullám érhesse a talpam. A fiú csendesen mellém sétált és ő is a horizontot kezdte figyelni, amelyből már alig látszott egy elmosódott vonal az éjszakai fényviszonyok miatt. Hirtelen pördültem oldalra és ugyanazzal a lendülettel felpattantam a hátára, mire ő egyensúlyát vesztve, szinte elesett.
-Mondtam, hogy elkaplak. - vigyorogtam elégedetten. Furcsán magasnak éreztem magam, ami egészen jó érzés volt.
-Ez egyértelműen csalás volt. - ingatta meg a fejét csalódottan. Már-már szinte elhittem, hogy megbékélt a győzelmemmel és leszállni készültem a hátáról, mikor körbe-körbe kezdett velem pörögni, néha felugrott, közben pedig a víz mellett szalad, hogy ledobhasson a hátáról. Iszonyatosan élveztem a helyzetet, kezeimet kinyújtottam az ég fele és hangosan nevetve konstatáltam, hogy próbálkozásai hiábavalók.

5. fejezet

Sziasztok. Itt is lenne az ötödik rész. Kivételesen kicsit hosszabb lett ( Reni remélem örülsz. :D). Remélem tetszeni fog nektek, mert végre, miután annyit nyújtottam a szót, a kis csapat elérte a tábor kapuját. Megismerhettek egy teljesen új szereplőt is, aki nem igazán kedveli főhősünket. De hát előfordul az ilyen. :) 

Jó olvasást kívánok nektek! Nagyon örülnék néhány pipának, véleménynek, vagy feliratkoznak. Jó szórakozást. 

Üdv, Jamie

***

Ott álltunk a kapuban. A tábor kapujában. Egy fantasztikus nyár előtt, csomagokkal a hátunkon, reményekkel a szívünkben és ami a legfontosabb: együtt, mind együtt álltunk ott. Y vigyorogva magához rántott, én pedig felkuncogva megborzoltam amúgy is kócos haját, közben Clary is rám akaszkodott és egy aranyos puszit nyomott az arcomra. Itt álltunk. Csak be kell lépnünk és minden amit elterveztünk erre a nyárra, minden csodálatos dolog kezdetét veszi. Bryon megtolta a drótból készült kerítést, mi pedig beléptünk. Egy óriási, fűvel borított terület tárult a szemünk elé, szétszórtan apró faházikók különböző színűek, apró homokos terület berendezve, ahol néhányan máris röplabdáztak fürdőruhában, aminek következtében Drew hangosan elfüttyentette magát, ezért kiérdemelt Békától egy tarkón vágást, amit mi nevetve fogadtunk. A táborhely a tenger mellett helyezkedett el, ami minket még ennél is jobban izgalomba hozott. A fűben alacsony, napenergiát hasznosító lámpák helyezkedtek el. A levegő sós volt, a nap kellemesen sütött, mindenfelől pedig boldog kiáltozások hangzottak. Máris imádom ezt a helyet!
-Ez...-kezdte a húgom.
-Oltári.- fejezte be Béka, mi pedig egyetértően bólogattunk.
-Jan.-fordult felém a húgom. A többiek előre indultak, engem viszont a húgom visszatartott.- Köszönöm.-mondta mosolyogva.
-Tessék?- teljesen összezavarodtam. A húgom éppen megköszönt valamit? Máris agyára ment a sós levegő.
-Köszi, hogy végül belementél, hogy jöhessek. Mert...ez tényleg klassz.- nézett körül elismerően, nekem pedig összeszorult a szívem. Hiányzik az az idő, amikor nem vitatkoztunk folyamatosan Natalieval és ez, az ilyen pillanatokban jut eszembe.- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó az ízlésed.- folytatta a saját stílusában, de most valamiért ezért sem tudtam rá neheztelni.
-Én sem gondoltam volna, hogy nem egy plázacica táborba vágysz.- toldottam meg a csipkelődést, ami meglehetősen kellemes hangulatban telt most.- Na gyere ide, te.- húztam magamhoz Nataliet és egyik kezemmel átöleltem a vállát.
-De...Ez ugye nem azt jelenti, hogy egész végig veled kell lógjak?- nézett fel aggódva. Igen, elszállt a varázs.
-Hát, remélem, hogy nem is fogsz!
-Igaz, neked még meg kell hódítanod Trevis barátunkat.- mosolyodott el azzal a tipikus magabiztossággal.
-Neked meg az össze 170 magas, kék szemű szembeérkezőt.- semmi értelme sem lett volna, hogy tagadja, ezért csak sejtelmesen vállat vont, majd szemére tolta napszemüvegét és a barátaim után sétált, akárcsak én.
-Mi a helyzet srácok?- kérdeztem mosolyogva tőlük, mert mindnyájan összevont szemöldökkel egy listát bámultak.
-Itt van a beosztás.- nyomta a kezembe a lapot Bryon.
-A mi?- kukkantott oda a húgom is.
-Házbeosztás.- vont vállat Y. Gyorsan végigolvastam, hogy tovább adhassam.
-De hát külön házba osztottak minket.- döbbentem meg és reménykedtem benne, hogy csak rosszul olvastam és a barátaim megcáfolják majd ezt.
-Tudjuk.- felelte sóhajtva Clary.-Hova kerültél?
-A 7. házikóba.

-Az van a legközelebb a tengerhez.- mutatott az említett házra Andrew.- Mázlista! Kivel kerültél?
-Öö, valami Lilan More, Rachell Weber, Mo Argent, Hazel Brightmore, Tiffany Keys, Munashe Díb, Aqua Lann...ééés ennyi.- adtam vissza a lapot a húgomnak.
-És te?
-A húgoddal és még hat csajjal.-vonta meg a vállát szomorúan. Na persze, én felsoroltam az összes nevet, neki viszont nem muszáj.
-Te! Én azzal a Trevis gyerekkel kerültem.-kurjantott fel Andrew vidáman.- A 8.-ba.
-Az velünk szemben van.- állapítottam meg.
-Velem senki ismerős.- vigyorgott Y. Persze, ő örült, mert ismerősök hiányában átveheti a szobairányítást.- Te, hallod.- bökött meg.- Velem is van egy Díb. Zakes Díb. Szerintem tesók.
-Te lángelme!- röhögte ki Bryon.
-Nem lehet mindenki olyan zseni mint te!- vágott vissza Y.
-Ehhez nem kell zseninek lenni, öregem.- tette együtt-érzően a kezét Y vállára, aki lesütött szemekkel röhögte ki saját magát.
-Na, menjünk már a házainkba, mert pisilnem kell.- szólalt fel Béka, azaz Joseph bölcsen.
-Jogos. Nekem is kell.- vont vállat Andrew, mi pedig röhögésben törtünk ki.
-Segítsek?-hallottam egy hangot a hátam mögül, mire mindannyian arra kaptuk a fejünket. Trevis állt előttem fekete pólóban.
-Helló haver. Egybe kerültünk.- újságolta el a nagy hírt Andrew.
-Nekem segíts.- nyomta a srác kezébe a csomagját Nat. Miért nem lepődöm meg?
-Nekem is.- Clary is odanyújtotta a saját zsákját a meglepett fiúnak.
-Akkor már nekem is.- kezdte el levenni a saját táskáját Béka, Trevis szemei pedig először tágra nyíltak, egy másodpercre rá pedig felnevetett, velünk egyetemben.
-Szerintem majd viszem a mindenkiét.- felelte Békának bólogatva.
-Igazán nem kell.- felelte Y vállon veregetve újdonsült barátunkat.
-Tyű, de nagylelkű vagy!- rázta meg a fejét Trevis hitetlenkedve.
-Mindig ilyen.- legyintettem.- Ez az erőssége.
-Menjünk már! Komolyan mindjárt ide pisálok.- érvelt Béka. Ezért hát elindultunk a házaink fele, Trevissel együtt. Amikor az én házamhoz értem megtorpantam, jelezve, hogy én most búcsúzom egy rövid pakolás erejéig.
-Jesszus! Te itt fogsz lakni?- ámult el Trevis és alig bírta visszatartani a röhögését. Valami nem stimmelt. Ez konkrétan és egészen biztosan kárörvendés volt.
-Miért?
-Mo is itt lakik majd.- vonta meg a vállát tettetett sajnálkozással.
-És?- szűkítettem össze a szemeim.
-Ha így néz, valaki mindig megbánja.- suttogta Clary együtt-érzően.
-Ő itt a méhkirálynő. Ha kiakasztod... lőttek neked.- vont vállat, vigyorgás közben pedig apró gödröcskék keletkeztek az arcán.- És rohadt idegesítő.- tette hozzá.
-És te ezt onnan tudod, hogy...?
-Két éve járok ebbe a táborba. És ő is. Sajnos.- sóhajtott nosztalgiázva.
-Annyira nem lehet rossz.- biztattam magam, de a fiúk máris a hasukat fogva nevettek a szerencsétlen helyzetemen.
-Dehogynem!- vigyorgott Trevis is egyre jobban. Mintha a sors akarta volna bizonyítani a fiú szavait, a házikóm ajtaja kivágódott, majdnem a falra kenve engem és egy dühős lány viharzott ki rajta. Barna haja volt, enyhén ombre beütésű és egészen kék szemivel engem vizsgálgatott összevont szemöldökkel. Egészen csinos volt erős, ám kidolgozott sminkjével és feltűnő ruháival. Levéve rólam a tekintetét Trevisen állapodott meg.
-Trevis!- kiáltott fel boldogan, majd egyenesen letipegett a két lépcsőfokon, amely elválasztotta a fekete hajú fiútól, majd egyenesen a karjaiba vetette magát. Trevis szemét forgatva tette egyik kezét a lány hátára.- Istenkém! Hogy te hogy hiányoztál!- hízelgett a lány, embertelenül vékony hangon. Máris tudtam, hogy csakis ő lehet Mo.- Szinte egy évig nem volt kivel szórakozzam.- kacsintott a lány sejtelmesen. Látva, hogy Trevis még mindig nem szólal meg, hozzá hajolt majd egy puszit nyomott az arcára:- Neked hiányoztam, szívem?

-Embertelenül.- vágott egy pofát a fiú. Bár mondata tele volt cinizmussal a lány nem vette észre. Képtelen voltam nevetés nélkül tovább nézni ezt a jelenetet ezért alig hallhatóan felkuncogtam, viszont a beállt csendben sajnos minden jelenlevő meghallotta és egyszerre fordultak felém, az összevont szemöldökű Moval együtt. Trevis arcára azonnal félmosoly kerekedett, ahogy a lány elfordult tőle és egyenesen a szemembe nézett.
-Kik a barátaid, Trevis?- kérdezte Mo, annyira komoly hangon, mintha az ügyfelei lennénk. Ezen szinte újra elnevettem magam.
-San Franciscoból jöttek.- felelte a fiú mosolyogva, még mindig engem figyelve, majd sorban bemutatott minket.
-Te!- mutatott felém.- Az én házamban vagy, ugye?
-A te házadban?- vontam fel a szemöldököm.
-A kérdésre válaszolj!- kiáltott rám, nekem pedig a meglepetéstől tágra nyílt a szemem.
-Nyugi. Idegrohamot ne kapj!- nyugtatgattam és alig bírtam röhögés nélkül, főleg mivel Mo mögött mindenki az öklét a szájába gyömöszölve próbálta visszatartani a nevetést, közben pedig pofákat vágtak, hogy engem kínozzanak.
-Tessék?!- sikkantott fel vékony hangján, majd elém tipegett és mutatóujjává megbökött.- Na ide figyelj, újonc! Most az egyszer ezt elnézem neked, mert nem tudhattad: itt ÉN vagyok a hierarchia csúcsa. Te, pedig a legalja. Vili?- nézett rám felvont szemöldökkel.
-Mit jár a szád? Ezzel a dumával akarsz engem megijeszteni? Engem?!- tettem csípőre a kezem és hitetlenkedve néztem vele farkasszemet.- Hát rossz ajtón kopogtatsz.
-Tessék?- sipította. Azt hittem most vág pofon, annyira idegbeteg volt a pillantása.- Te oktatsz engem? Egy senki vagy itt. És én ezt neked be is bizonyítom! Megkeserítem a napjaidat, szívem!
-Alig várom már. De ne vedd készpénznek, hogy megtartod a pozíciódat míg én itt vagyok.- kiáltottam utána karba tett kézzel.- Mit hitt ez?
-Hogy hallgatni fogsz rá.- felelt Trevis a költői kérdésemre, én pedig dühösen felé néztem.- Mindenki hallgat rá. Már megszokta, na!- emelte maga elé a kezét védekezésképpen.
-Én megmondtam, hogy valaki megbánja ma.- felelte fejcsóválva Clary, viszont olyan vigyor terül el kerek arcán, amit ritkán látni. A fiúk sem bírták már nevetés nélkül, ezért gond nélkül rázendítettek.
-Első nap és neked sikerült máris összeszedni egy ellenséget. Szép volt, Jan.- nevetett rajtam Béka. Időközben Mo visszatért a házhoz, mi viszont még mindig képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést, amelyet, a lány szánalmas viselkedése követelt ki. Ránk se nézve indult el, roppant dühösen az ajtó fele, ,,véletlenül" pedig sikerült is nekem jönnie. Már a nyelvem hegyén volt, hogy jól lehordjam, ő viszont hamarabb szólalt meg.
-Vigyázz mit csinálsz, újonc!- figyelmeztetett.
-Hagyd őt békén, Mo.- szólalt meg legnagyobb meglepetésemre Trevis, arcáról viszont hiányzott a mosoly. A lány meglepődve nézett szembe a fiúval, aki az imént megvédett.
-Trevis! Minden évben... Azt hittem tanultál a tavalyiból! Hogy ne szállj szembe velem ilyen átlagos senkikért. De te minden évben elköveted ugyanazt a hibát!- ha lehet a fiú arca még jobban elborult, úgy felelt Monak.
-Az egyetlen hiba amit elkövetek évek óta, hogy eltűrlek téged, Mo.- rázta meg a fejét Trevis.- De ez többé nem fordul elő, megnyugtatlak.- folytatta ravasz mosollyal, Moról pedig tekintete rám siklott, belefúrva sötét pillantását az enyémbe.