15. fejezet

Sziasztok, kedveskék. :) Meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. :D Köszönöm nektek, hogy olvastok, hogy biztattok, hogy vagytok ennek a blognak és ennek a történetnek. És nekem. Csodásak vagytok. :) Köszönöm. Jó olvasást kívánok. :>

Üdv, Jamie

-Rendben akkor, Varjúlány. - sóhajtott fel megadóan. - Játszunk egy játékot. Te mondasz egy titkot, én mondok egyet. - ült le mellém a homokba.

-Ki se bírtad volna ha nem kérsz valamit cserébe, ugye? - nevettem el magam, a hajamba túrva.

-Ez az én formám. - vonta meg a vállát.

-Oké. Te kezdesz! - jelentettem ki mielőtt még rám bízhatta volna a kezdést. 

Néhány másodpercig csendben gondolkodott, majd megvonta a vállát és felém fordult:

-Nem tudom mit mondjak.

-A te ötleted volt a játék zsenikém. - löktem meg a vállát játékosan. - Agyalj ki valamit. Nem lehet olyan nehéz.

-Rendben. Öhm...Van egy húgom. - mondta. - Elenának hívják.

-Ez nem volt éppen titok, de megteszi, mivel ezt sem tudtam. - mosolyogtam rá. Azért remélem ennél mélyebb dolgokat is fog mondani, amolyan valódi titkokat. - Én jövök. Na szóval... Európából származik a családunk. Onnan költöztünk Franciscoba. 

-Honnan?

-Csehország. De anyukám magyar származású. - magyaráztam. - Apukám San Franciscoban született, de 21 évesen elutazott Csehországba egy hétig. Megismerte anyukámat, egymásba szerettek, utána megszülettem én, még a házasság előtt. Három évig éltek Csehországban. A húgom már Angliában született meg. Rengeteget utaztunk. Kevés olyan ország van Európába ahol ne éltünk volna egy rövid ideig. - nosztalgiáztam mosolyogva. - Talán ezért imádok utazni. Hiányzik, hogy most is ezt tegyük. Régebb a szüleim, olyan... gyermeklelkűek voltak. Hittek a spontaneitásban. Úgy tartották hogy az embereket nem a helyek kötik, hanem az emberek. Ezért ment nekik olyan könnyen mindig hogy elhúzzanak valahonnan. Én is ebben hiszek amúgy. Nem értem, hogy most miért ragadtunk le ennyi ideig egy helyen. A szüleim megváltoztak, úgy döntöttek, hogy szeretnének valami helyhez kötöttet alkotni. Ez nem volt rájuk jellemző.

-Te utazni akarsz? - kérdezte.

-Igen! Nem akarok egy helyben élni. Nem akarok helyekhez ragaszkodni. Még emberekhez sem akarok. Csak... érezni akarom, hogy élek, hogy szabad vagyok, tudod?

-Lépj le!

-Tessék? - néztem rá hirtelen. Milyen nevetséges ötlet! Mégis... mennyire csábító! Mennyire szeretne minden porcikám egyszerűen lelépni és tovább állni, utazni és tényleg élni. - Ez hülyeség! - mondtam végül.

-Ez olyan volt mintha nem is te mondtad volna. - nevetett fel, felkarjával átölelt és magához húzott, belepuszilva a hajamba. Éreztem ahogy a vérem életre kel a közelségétől. - Szeretnél elhúzni, mi?

-Nagyon. - mondtam szomorúan. 

-Gyere velem! - jelentette ki hirtelen, egy rövidebb szünet után.

-Mi? Hogy?
-Szóval. A családom Madridban él. Én leléptem, nagyjából ugyanazok az okok miatt mint te tennéd. És most csak utazok, oda megyek ahova akarok. A magam ura vagyok. - taglalta, eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen. Izgatottság látszott arcán, mozgásán. 

-És milyen okok jönnek még az enyémek mellé?

-Janett... - kezdte, elhúzódott tőlem, egyik kezével orrnyergét kezdte masszírozni. 

-Trevis. Kérlek. Miért vagy ilyen titokzatos? - ragadtam meg a csuklóját, elvéve az orra elől hogy láthassam a szemeit. Mély sóhaj hagyta el a torkát, de a szemembe nézett.

-Mert nem szeretek ezekről a dolgokról beszélni.

-Trevis. Én meg nem léphetek le valakivel, akiben nem bízok és nem érzem hogy ő is bízik bennem. - próbálkoztam.

-Janett, ne manipulálj. Én nem vagyok egyike az aranyos kis ötösfogatod egyikének, akik csorgó nyállal lesik minden szavadat. - gúnyolódott.

-Ne beszélj így a barátaimról! - szóltam rá éllel a hangomban. Nem válaszolt, nem szólt vissza. Hallgatott. Ha valaki szavakkal támadott könnyű dolgom volt, mert mindig otthon voltam a veszekedés művészetében, de a hallgatással nem tudtam mit kezdeni. Az nem volt az én asztalom. - Ők a legcsodálatosabbak az életemben. - közöltem elmerengve. Gúnyos, hitetlen hörgéshez hasonló hang hagyta el a torkát. Dühösen néztem rá, vártam, hogy véleményt nyilvánítson.
-Akkor most miért nem velük vagy? Hm? Miért nem akartad, hogy lássanak lebénulva? Miért nem velük beszélgetsz a titkokról? Miért Janett?
-Tessék? Te meg miről beszélsz? - annyira megdöbbentem, hogy valódi csoda volt hogy egyáltalán szóhoz jutottam. Dühös voltam rá, iszonyatosan dühös, mert mindig ezt csinálta. Arra kényszerített hogy olyan dolgokon rágódjak, amikre nem akartam gondolni, amiket el akartam felejteni. Nem akartam magamban választ találni ezekre a kérdésekre, ezért mióta megismertem ezt a fiút, ezt a fekete démont, mást sem csináltam csak kordában tartottam a hasonló gondolatokat a fejemben.
-Ne förmedj rám! És főleg ne vágj ilyen képet. Azt meg végképp ne mondd nekem, hogy nem fordultak meg a te fejedben is ezek a kérdések.
-Fogalmam sincs miről beszélsz. - hazudtam lemerevedve.
-Ugyan már! Ne röhögtess! - nevette el magát gúnyosan. Folyamatosan gúnyolódott velem, állandóan ezt tette, megalázott, lenézett. - Hiába játszod meg magad Janett. Még egy teljesen kívülálló, hülye is észrevenné, hogy Clary is, Andrew is és Young is titkolnak előtted valamit.
-Hagyd abba!
-Látod Janett! Nem is vagyunk mi ketten annyira másak. Mindkettőnknek van egy gyenge pontunk, amiről nem szeretünk beszélni, vagy amire nem akarunk gondolni. - gyűlöltem ezt a főlényes hangnemét, amikor úgy beszélt velem, mint aki mindent tud. - Ne tépd fel a régi sebeimet, Janett, mert én is fel tudom a tieidet. - suttogta a fülembe, hátborzongatóan közelről, majd mint egy film fő gonosza felállt a földről és rám kacsintott.
-Ez egy fenyegetés akart lenni Trevis? - álltam fel én is, szembefordulva vele. A szemem szikrázott, tűz égett benne.
-Nem, dehogy. Inkább egy figyelmeztetés. - mondta, mintha ez lenne a világ legmegszokottabb viselkedése. Kényszerítettem magam, hogy álljam a tekintetét. Világos szemeim az ő sötét, kiismerhetetlen pupilláira tapadtak. Nem értem ezt az embert. Egyik pillanatban kedves, aggódik és megcsókol, a következőben undok, megfenyeget és lenéző. Belül összetörtem.

Amióta ismerem az életem felfordult, nem ismerek magamra, kerülöm a barátaim, újra és újra csalódom, olyan kérdéseket teszek fel magamnak amiket eddig soha. Arra késztet hogy gondolkodjak, hogy olyan dolgokat vegyek észre a világban amiket eddig nem. Ő az egyetlen ember akinek meg akarok felelni, szinte rögeszmésen reménykedem benne hogy elégedett velem. Dúlnak bennem az ellentétek, egyszerre utálom és szeretem, maradnék vele és mennék el örökre. Minden miatta van. De nem értem. Nem értem őt.
-Akkor még nem ismersz ha azt hiszed ezzel megijesztesz. - kacsintottam rá. - Azok a sebek fel lesznek tépve, előbb vagy utóbb, de fel lesznek.
-Na ne nevettess. És hogy szeretnéd kikényszeríteni ezt belőlem? - nevetett fel.
-Nem foglak kényszeríteni. Magadtól fogod elmondani. - közöltem.
-Miért? - csodálkozás villant sötét szemeiben.
-Mert annyira belém szeretsz majd, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy ne veszíts el, én pedig ezt ki fogom használni, mint ahogy te használod ki az én gyengeségem. Eltaposlak.