18. fejezet - Trevis McAdam szemszöge

Sziasztok. :> 

Unatkoztam ma és valami újdonságot akartam kipróbálni, ezért, úgy döntöttem, hogy megajándékozlak titeket egy különleges fejezettel, amelyet Trevis szemszögéből olvashattok. Remélem ezzel újra felkeltem az érdeklődéseteket a történet iránt, mert szinte semmi visszajelzést nem kapok tőletek és a blog látogatottsága nagyot esett. Ez valószínűleg ez én hibám mivel nem nyújtottam az elvárt színvonalat, de hogy őszinte legyek fogalmam sincs, hogy hol ment félre ennyire a történet, hogy már egyáltalán nem érdekel titeket. Mivel visszajelzéseket sem kapok, nem is fogom tudni... Ezért kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket! Hideget, meleget, csak lássam, hogy olvastok. 

Ugyanakkor elindítottam egy szavazást, oldalt. Az a szereplő aki a legtöbb szavazatot kapja, annak a szemszögéből írok majd fejezetet nektek :) Szóval szavazzatok!

Végül pedig kívánok jó olvasást. Ez a fejezet egy mérföldkő lesz a történet további alakulásában, valamint rengeteg mindent megtudhattok Trevisről és a múltjáról, sőt, megismerhetitek a testvérét is. Nagyon remélem, hogy sikerült elég színvonalasan megírni ezt a részt. Kérlek, véleményezzetek! Köszönöm. És jó szórakozást! :)

Üdv, Jamie

***

Trevis McAdam

Tipikus nyári éjszaka volt a mai, meleg és párás. A levegőben valami szokatlan meghittség volt, amit még Mo szeszélyes viselkedése sem tudott tönkretenni. Még engem is megszállt valami szokatlan nyugalom, amit mindig érezni véltem amikor ezekkel a San Fransisco-i emberekkel voltam körülvéve. A biztonság csalóka érzése telepedett meg rajtam, tudatában lévén annak, hogy nincs olyan hely a világon ami tökéletesen biztonságos lenne számomra. 

Gondolataimból a zsebemben megszólaló mobilom zökkentett ki. A telefon képernyőjén húgom fényképe jelent meg, amelyet tavaly szilveszterkor küldött el nekem üdvözlésképpen, mint utólag kiderült, részegen. Bár ezt gyaníthattam volna a fején lévő aranyszínű csákóról, a kezében tartott cigiről, homályos tekintetéről és ezerwattos vicsorgásáról. Valódi nehézségek árán sikerül leráznom Mot, aki a szó elsődleges értelmében a nyakamon csüngött, hogy félresétálva felvehessem a rezgő készüléket. 

-Mit akarsz? - szóltam bele köszönés nélkül.

-Látom a modorod a régi. - üdvözölt húgom is barátságosnak nem mondható hangnemben. Közömbös horkantással jeleztem, hogy folytassa. - Indulok hozzád. 

-Hogy mondod? - kérdeztem vissza sokkos állapotban, nem akartam hinni a füleimnek.

-Segíts nekem és értsd meg a dolgokat elsőre. Mit szólsz? - gúnyolódott. 

-Nem jöhetsz ide, Elena! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, bár tisztában voltam azzal, hogy testvéremnél ez nem sokat fog használni.

-Nem maradhatok itt tovább, Vis. Meg fogok őrülni. - egy külső hallgatónak most először tűnt volna emberinek legalább egy kicsit is Elena. Ritka pillanatok voltak ezek, amikor megrepedt az álarc és a keletkezett repedéseken láthatóvá váltak húgom gyengeségei. Megtanulta elszigetelni az érzéseit, emberi oldalát talán egyedül ismertem csak. - Megint veszekednek. 

-Az adósságok miatt? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra. 

-Mi másért? - a repedések beforrtak, újra a rideg és cinikus lány volt a vonal másik végén. 

-Mondtam már, hogy elintézek mindent, Lena. Mondd meg apádnak, hogy bízzon legalább egyszer bennem, mert meglesz amit megígértem. - emeltem fel a hangom bosszúsan. 

-A te apád is. - mordult rám kioktatólag. 

-Persze, hogy az enyém is. - dörmögtem idegesen. Utáltam amikor okoskodott, vagy belém kötött amikor jól tudta az okaimat és az indokaimat. Mi ketten sosem voltunk tipikus testvérpár, nem voltunk sem mézes mázosak egymással, de olyanok sem voltunk mint Janett és Natalie, akik azért éltek, hogy egymást az őrületbe kergessék. Mi, bár mindig ridegek voltunk egymáshoz, szavak nélkül is értettük egymást, mert nyomorúságunk közös volt és ugyanabból a forrásból fakadt. Mégpedig kedves apánktól, akit ha tehettem volna, élve elástam volna az erdőben. De nem vetemedhettem ilyesmire és nem a törvény akadályozott, inkább anyám, aki még mindig szerette azt a barmot, valamint húgom, aki hitt még abban, hogy egyszer az ő apja is gerinces ember lesz. De én kinőttem a tündérmesékből.

-Vis, adj neki egy esélyt. Jóvá akarja tenni. - suttogta a lány. - Próbálkozik.

-Próbálkozik? Igazán, Lena? A próbálkozás nem elég hogy félmilliónyi adósságot visszafizessen, ostoba. - kiáltottam. - Én megkockáztatom, hogy börtönbe kerülök, hogy kihúzzam a seggünket a szarból amibe ő kevert bele, ő meg annyival beéri, hogy megpróbálja elhalasztani a határidőt! Szerinted mégis mennyi esélye lesz egy uzsorással, Lena? Helyben szétlövik a fejét!

-Ne beszélj így! - förmedt rám. - Tudja mit csinál. És bármennyire is tagadod pont olyan vagy mint ő, hiába nem veszel róla tudomást. Ti ketten pedig mindig mindent megoldtok. Ilyenek vagytok és kész. Én bízom benne, mit szólnál ha egyszer nem te irányítanád a dolgokat, hanem másra bíznád magad?

-Tudod, Lena, az a helyzet, hogy én szeretnék megöregedni és semmi kedvem hozzá, hogy uzsorások golyói simogassák a halántékom a szélhámos apám miatt. 

-Fogd be! Holnapra ott leszek. Repülővel megyek. - egy rövid csipogás jelezte, hogy irritáló húgom bontotta a vonalat még mielőtt megpróbáltam volna lebeszélni róla. Bár tudtam, hogy semmi értelme, írtam neki egy üzenetet amiben részletesen kielemeztem, hogy milyen középkori kínzóeszközöket fogok alkalmazni rajta, ha el meri hagyni a kontinenset. A lelkiismeretem legalább tiszta, amiért megpróbáltam lebeszélni. 

Amikor visszasétáltam a többiekhez kissé megdöbbenve konstatáltam, hogy mindössze egyetlen lélek árválkodott csak ott, háttal nekem. Sötét göndör haja a párától még kócosabb volt a szokásosnál, karcsú alakja kirajzolódott a sötétben, egyik lábával idegesen dobolt a földön. Meglepődve vettem észre duzzadó, formás lábizmait. Eddig sosem vettem észre milyen izmos is valójában, így hátulról pedig alacsonyabbnak is tűnt. Talán azért, mert tekintete annyira magabiztos, hogy az emberek nem merik másképp látni, mint ahogy ő látja magát. Bár ő maga is az érzelemmentesség álarcával próbálkozott, anélkül, hogy észrevette volna a benne dúló, erőszakkal visszafojtott érzései mekkora szenvedélyt generáltak benne, és hogy ez milyen hatással volt a körülötte lévőkre. Hirtelen ötlettől vezérelve, nesztelenül a lány mögé léptem, karjaimat a nyaka köré fontam, így húzva közelebb a mellkasomhoz. Nem bírtam ellenállni ezért egy puszit is nyomtam a feje búbjára. A lány azonnal megpördült tengelye körül, arcán pedig a másodperc törtrészéig meglepetés suhant át, de meglepő gyorsasággal rendezte is arckifejezését. 

-Trevis! - hangjából nem hiányzott a megszokott él, szemei körül viszont összefutottak a nevetőráncok. - Merre hagytad el Mot? - kérdezte mikor tisztában volt a válasszal.

-Ha szerencsém van, nagyon nagyon messze. - mentem én is bele a játékba. 

-Már nincs szükséged rá, hogy melegítse az oldalad? - kérdezte gúnyosan, szemeiből, viszont sütött a bosszúság. Bármennyire is próbálta leplezni, zavarta hogy Mo rám tapadt. 

-És Andrew merre jár? Átvészeled ezt a hideg évszakot forró ölelései nélkül is? - kacsintottam rá, jelezve, hogy nem ő az egyetlen akinek tuti biztos ütőkártyája van. 

-Azt hiszem menni fog. - felelte szemeit forgatva, pofákat vágva bosszúságában. Janett Hulbert az indulatok embere volt, éppen ezért olyan volt mint egy játék, kedvem szerint felhúzhattam. De ahogy el kezdtem volna vele játszani, győztesnek érezve magam, egyetlen tekintetével is képes volt vesztessé tenni. Talán ez tetszett benne a legjobban, a változatossága, az egyedisége. Vagy talán az, hogy bármelyik másodpercen rátudott venni, hogy belemenjek gyerekes szócsatáiba és játékaiba, amelyek meglepő módon nem untattak, sokkal inkább felvillanyoztak, elfeledtetve velem mindazt, ami Madridban várt rám és a családomra. 

-Nem szólítottak még? - kérdeztem. Megrázta fejét, fürtjei ide- oda ugrottak kezelhetetlen hajkoronájában. - Ne légy feszült. Biztos hívni fognak. Elképesztő vagy. - biztattam, bár szívem mélyén azt reméltem, hogy nem hangzik el a neve a kihangosítóból, így nem teszi újra kockára az egészségét. 

-JANETT BLANKA HULBERT! JANETT BLANKA HULBERTET KÉRJÜK! - harsogta egy női hang. A lány szája felfele görbült, tekintete megtelt gyermeki örömmel és ártatlansággal.

-A többiek elindultak a part fele. A te helyedre mennek, elmagyaráztam nekik merre menjenek. Ugye nem baj? - kérdezte, tekintetét még mindig rajtam tartva, lábai azonban már el is indultak. - gondolkodás nélkül ragadtam meg a csuklóját és húztam vissza magamhoz. Ajkaim súrolták a homlokát. Újra felébredt bennem a vágy, hogy végigsimítsak a bőrén, hogy megcsókoljam. Láthatta a szememben a vágyat, ezért egy apró lépést hátrált, szemeit viszont mélyen az enyémekbe fúrta.

-Gondold jól át, Janett. - mondtam határozottan.

-Ez az álmom. - felelte, magabiztossága megrémített. Szemeit elkapta és csuklóját szorító kezemre szegezte, jelezve, hogy azonnal engedjem útjára. Néhány másodpercig gondolkodtam rajta, de végül mégis elengedtem. Janett futva szelte át a távolságot, amely az álma megvalósításától elválasztotta. 

Figyeltem, ahogy eltávolodik, szemeim előtt újra és újra megjelent a sebezhető Janett arca, akit a karjaimban vittem ki a partra. De nem tehettem semmit, nem volt jogom lebeszélni őt, hisz én csak egy fiú voltam, akivel alig két napja találkozott. Egy senki voltam, bár annál sokkal többnek képzeltem el magam. Reméltem, hogy legalább annyit jelentek ennek a lánynak amennyit ő nekem.

17.fejezet

Sziasztok kedveskéim. :) Meg is hoztam a legújabb fejezetet. Elég nagy bajban vagyok most, mert úgy érzem, hogy a történet holtpontra jutott és nem érzem magam elég jó írónak ahhoz, hogy mindazt amit elterveztem kellőképpen felvezessem. Ezért kérlek titeket, hogy segítsetek nekem, írjátok le, hogy mi a véleményetek egy-egy fejezetről, hogy unalmasnak találjátok-e. Sokat számít a véleményetek. Előre is millió köszönet nektek és milliárdnyi puszi. Jó olvasást!

Üdv, Jamie

***

A műsorunk meglepő módon jobban sikerült, mint gondoltam volna, a többi csapatot látva pedig  jogosan úgy éreztem, hogy az idei tábor első versenyét egyértelműen mi nyerjük. Nem is lett másképp, éjfél után néhány perccel átadták a díjakat. 

-Sziasztok, tehetséges fiatalok. - lépett fel a rögtönzött színpadra egy negyven év körüli, látszólag laza nő. Nem láttam még ezelőtt errefelé. - Nekem jutott az a megtisztelő szerep, hogy eláruljam nektek az idei tábor tematikáját. - mosolygott, mire mindenki ujjongani kezdett, merthogy eddig még mi sem tudtuk, hogy pontosan mi is lenne az. - Ha jól értettem a tavaly a természetvédelem és az ökológia volt a téma, ugye? - pillantott le a színpad mellett ácsorgó idősebb szervezőre. A férfi bólintott. - Úgy érzem, hogy nem csak nekem fog az idei tematika jobban tetszeni. - nevetett. Idegesített az időhúzása. Türelmetlenül vártam a nagy bejelentést és ezzel egyértelműen nem voltam egyedül. - Szóóóval, az idei tábort kedves szervezőitek arra tették fel, hogy megtalálják a fiatal tehetségeket. Tehát a téma: a tehetségkutatók. Minden egyes este más műfajban bizonyíthattok. - mindenki ujjongott. Ami azt illeti, nekem is tetszett az ötlet. - És hogy mindez még jobb legyen, az esték végén nemcsak egy egyszerű helyezést kaptok majd, hanem szakértő emberek zsűriznek majd titeket, szakértelmükkel kiszúrva azokat, akiket kiemelkedően tehetségeseknek tartanak, lehetőséget nyújtva nektek különböző továbbképzésekre. Szerintem kijelenthetem azt is, hogy aki elég jó, annak ennél többet is felajánlanak. Szóval mindent bele gyerekek. Ez lehet életetek nagy lehetősége. - mosolygott biztatóan.

Nem hittem a fülemnek. Átverve éreztem magam amiért nem szóltak hamarabb, hogy többet megmutathassak a tudásomból. Ez volt az, amiért egy évvel ezelőtt ölni tudtam volna. És egye fene, most is bármit megtennék hogy felfedezzenek. Mert jó vagyok. Tudom magamról, egyszerűen szükségem van erre. 

-Én Kylie Monroe vagyok, a New Yorki táncakadémia professzora. Személy szerint páros táncokra vagyok specializálódva, amit nagy sajnálatomra ma nem láthattunk túl sokat. - láttam az arcára kiülő csalódottságot. - Én és a társaim szeretnénk kérni még tizenöt percet, hogy megbeszéljük kik azok a fiatalok, akiket szívesen megnéznénk egyedül is, mert tisztában vagyunk azzal, hogy nem is dolog összehozni egy koreográfiát egy nap alatt, úgy hogy a csapat nagy részének fogalmi sincs a táncról. - elindult lefele a színpadról, a kedves mosoly azonban ott maradt az arcán, szájának tartásából azonban arra következtettem, hogy bár magánemberként melegszívű, tanárként szigorú és kemény. Mrs. Dessauge is mindig így mosolygott. - Oh, és gratulálni szeretnék a nyertes csapatnak. Remek munka volt. - tette hozzá mondanivalójához, már a színpad szélén állva, tekintetével csapatunkat keresve. Meg mertem volna esküdni, hogy egyenesen engem nézett miközben beszélt.
A tömeg szétszéledni látszott, én pedig a sok ismeretlen ember között a barátaimat kerestem. Nem tehettem róla, öntudatlanul szemem mégis megakadt minden sötét hajú fiú láttán, hogy majd csalódottan, mégis megkönnyebbülve tudatosuljon bennem, hogy egyik sem az a személy volt akinek lennie kellett volna. Észre sem vettem hogy időközben húgom hangtalanul megközelített engem.
-Eszedbe se jusson. - förmedt rám.
-Micsoda? - tudakoltam ártatlanul.
-Ha ki is választanak, nem mehetsz el, felfogtad?
-Persze Natalie. - motyogtam, figyelmemet egy távoli figurára irányítva. Végül mégis megtaláltam, de nem úgy ahogy szerettem volna: Moval beszélgetett.
-Nézzenek csak oda, kit bámul az én édes nővérem. Azt hittem ennél diszkrétebb vagy. - nevetett. - De látod, menj inkább dugj Trevissel valamelyik fa tövében, minthogy táncolj. - hangjában könnyedség játszott, de jól tudtam hogy ez csak álca.
-Fogd be Natalie.
-Mi az, talán nem elég kigyúrt neked? - ingerelt tovább.
-Nem mondom el még egyszer Nat. Fogd be a pofád! - szóltam rá, de még mindig nem figyeltem rá teljesen mértékben.
-Jaj, Janett, ha neked nem kell, én szívesen elviszem egy körre. - vigyorgott. Elégedetten konstatálta hogy fejemet végre felé kapom és dühös pillantásaim kereszttűzébe kerül.
-Hogy mondtad? Natalie ajánlom neked hogy inkább menj szépen és játsz a babáiddal ahelyett hogy röhögtesd magad. Szánalmas vagy. - tudattam vele, hangom nyugodt maradt, ami elég nagy teljesítmény volt tőlem.
Nem bírtam tovább nézni Mo undorító hízelgését, ezért hátat fordítva húgomnak elindultam megkeresni a barátaimat. Pechemre viszont Drew talált rám előbb, megragadva a derekamat a magasba emelt. Karjaimat a nyaka köré fontam, inkább megszokásból mintsem örömömben.
-Hallottad ezt kis csaj? Biztos beválogatnak téged is. - kántálta Andrew, szemeiből sugárzott az öröm.
-Remélem. - mosolyogtam, megpaskolva vállait, jelezve, hogy most már letehet a földre.
-Nagyon jók voltatok. Te meg király voltál. - biztatott. Tudtam, hogy inkább a kedvesség beszél belőle, mivel a tánchoz fikarcnyit sem értett. - Tudom ám, hogy mit gondolsz most! Hogy nem értek hozza, de higgy nekem, hogy a szépséget felismerem. - magyarázta. - És apám, micsoda szépséges lábakat láttam ma mozgásban. - áradozott, egy másodpercig színpadiasan lehunyva szemét. Az volt a jó abban, hogy a legjobb barátaim inkább fiúk voltak mint lányok, hogy megismertem a gondolkodásukat.

-Titeket fiúkat sosem a szívetek vezet, ugye? - kérdeztem nevetve, kérdésemre nem is vártam választ, ezért nem is kaptam rá.
Időközben társaságunk további tagjai is csatlakoztak hozzánk, Y pedig euforikus állapotban lévén, úgy érezte, hogy barátsága Trevissel olyannyira mély, hogy képtelen a fiú nélkül egy lépést is tenni, ezért még mielőtt bárki megakadályozhatta volna elrohant, hogy meghívja nemes köreinkbe a fiút is. Trevis természetesen örömmel fogadta a meghívást, de tiszteletét nem tehette egyedül, tekintve, hogy szívemnek oly kedves Mo kampóként lógott a nyakán.
-Na ne! - méltatlankodtam, arcom fájdalmas grimaszt öltve. Barátaim drámai hatásnak vélték arckifejezésem, valójában viszont ez a megnyilvánulás őszinte volt. Mo durcás arccal reagálta le mondandóm, barátaim viszont nevetve fogadták a kettőnk közt lévő konfliktust. - Ne szórakozzatok velem gyerekek. - sopánkodtam. - Szívesebben töltök egy teljes napot Natalievel mint vele. - tettem hozzá félhangosan.
-Ugyan, Janett, kibírod. - nevetett ki Andrew, karját átlendítve a vállam fölött, úgy húzva magához sétálás közben.
-Nos, akkor most mihez kezdünk? - hallottam meg Trevis hangját mögülem. Mo mindkét kezével átölelte a fiú karját, aki kényelmetlenül érezhette magát a felesleges tehertől.
-Megvárjuk hogy Janettet behívják, utána meg elmegyünk a tengerpartra egy kis éjszakai fürdőzésre. Mit szóltok? Amúgy sem volt még egyikünk sem a tengerben mióta itt vagyunk. - magyarázta Andrew, hevesen gesztikulálva ami azért nem volt túl jó, mert karja még mindig az én vállaimon nehezedett. Tekintetem találkozott Trevis sötét szempárjával amikor mindkettőnkben felelevenedett az a bizonyos közös fürdőzés. Láttam ahogy ajkain rejtett mosoly játszik, ajkamba harapva viszonoztam én is. Abból ahogy rám nézett, ahogy mosolygott, tudtam, hogy nem neheztel rám, nem haragszik, csak én voltam annyira idióta hogy emiatt kerültem.
Trevis még mindig ugyanaz volt, én volt az, aki félpercenkét változott. 

16. fejezet

Sziasztok! Itt is lenne a sztori folytatása. :) Köszönöm azoknak akik írtak nekem és köszönöm, hogy biztattatok és hogy még érdekel titeket a srácok életének alakulása. Még egyszer elnézést szeretnék kérni. >.< Jó olvasás és jó szórakozást kívánok nektek. 

Üdv, Jamie

***

Hangosan zakatol a szívem, mintha ki akarna törni, cafatokra szaggatva egyszerű sötétkék pólómat. Megszorítom a mosdókagyló peremét, miközben magamat bámulom a tükörben. Kissé homályosan látom magam benne, az üveglapra telepedett porréteg miatt. Hajam ugyanolyan kócos és rendezetlen mint mindig, az orromat és vállaimat kissé megperzselte a nap, véletlenszerűen kiválasztott blúzom viszont kiemeli világoskék szemem. Ha tükörbe néztem mindig úgy éreztem, hogy egy intelligens, talpraesett lány néz vissza rám, az emberek gyakran elmondták, hogy szemeimből sugárzik az értelem. Talán ezt imádták bennem annyira a tanáraim. Most viszont a földkerekség legostobább emberének éreztem magam. 

Mióta itt vagyok, gyakran elgondoltam hogy milyen hatással is van rám Trevis valójában, véleményem szerint az összes lehetséges nézőpontból megvizsgáltam a kapcsolatunkat, de mindig arra jutottam, hogy ha nem is éppen jó, de mindenképpen hasznos amit velem művel, mert elgondolkodtat. Nem olyan dolgokon, hogy például hány hangya lenne képes elszállítani egy palack sört a kanapéig. Nem, ilyesmiken csak Andrew szokott filózni Békával. Trevist mióta ismerem lázadónak és szabadelvűnek láttam, valakinek, aki mögött akár sötét múlt is állhat, de mindenképpen egyedi volt a szememben, nem a vonzalom miatt amit éreztem iránta, hanem az életfelfogása miatt. 

A barátaimnak mind hozzá hasonló elképzelésük van az életről, mind szabadak akarnak lenni, merészek és odaadóak, de valahogy másképp. Trevisnek nem ez az elképzelése az életről, neki ez az élete, ő így él. Számára ez nem csak egy látkép, egy illúzió. Számára ez valóság. Azt hittem, hogy jó hatással lesz rám egy ilyen ember... De teljesen a feje tetejére állította a világomat. Olyasmiket teszek és mondok amiket azelőtt soha. Istenem, Janett, hogy mondhattál ki ilyesmit hangosan? Legszívesebben lelőném most magam.

-Jan. Végre. Ezer éve kereslek. - kukkantott be az ajtón Y. Mondani akart valamit, azt hogy miért is keresett, de mikor meglátta az arcom magába fojtotta mondanivalóját. - Mi a baj, kiscica? Megbántott valaki? - kérdezte magához ölelve. Szinte prüszkölve nevettem fel, nemcsak a megszólítás miatt, hanem a feltételezéstől is, hogy engem meg lehet bántani.

-Tudod, hogy nem vagyok olyan, Young. - kántáltam. - Csak tudod, olyan fura itt lenni. 

-A mosdóba? Ja, kicsit nekem is az. - vonta meg a vállát. - Mindig is úgy képzeltem el, hogy ha egyszer majd belógok egy csaj mosdóba, mást fogok itt csinálni a lányokkal... Nem beszélgetni. Ez így fura. - fújtatott.

-Idióta! - löktem meg a vállát nevetve. - Nekem a te elképzelésed lenne fura. - jelentettem ki.

-Gondoltam. A csajok olyan merevek és klasszikusak. Nem nyitottak semmiféle újdonságra. - hitetlenkedett, de olyan komoly arcot vágott, hogy kényszeresen újra elnevettem magam. 

-Nem hiszem el, hogy ilyesmiken fantáziálgatsz. - csóváltam meg a fejem.

-Janett Hulbert. Csalódtam a barátságunkban. - jelentette ki. - Azt hittem ennél jobban ismersz! Még hogy nem hiszed el! - kiáltotta tettetett csalódottsággal.

-Nem úgy értettem. Elhiszem, csak valahogy nehéz elképzelni téged egy ilyen helyzetben. - világosítottam fel. 

-Nehéz? Oh, ha szeretnéd adok egy kis ízelítőt a képzeletednek, hogy könnyebb legyen. -jelentette ki. - Képzeld el úgy, hogy be...

-Young! Hagyd abba! Undorító vagy! Nem érdekelnek a perverz gondolataid! - takartam el a füleim rázkódva a nevetéstől. 

-De Jan. Azt hittem, hogy a barátok mindent megosztanak egymással. - felelte egy drámai sóhaj kíséretében.

-Nem mindent, fiatalember, nem mindent. 

-Na gyere ide. - ölelt megint magához félkarját átdobva a vállamon. - Jobban érzed már magad kiscica? - vigyorogva bólintok.

-Mi ez a kiscicás szöveg? Melyik 10 évestől hallottad? - tudakoltam kissé eltávolodva tőle miközben kifele indultunk a mosdóból. 

-Na hallj oda! Talán nem tetszik? - kérdezte felháborodva.

Jó volt Y-vel újra poénkodni. Legalább valami a régi maradt, miközben úgy éreztem a világ mindjárt összedől, mert életemben először a magabiztosságom mögött bizonytalanság volt.
-Miért is kerestél? - jutott eszembe.

-Ja, igazából nem én. A csapatod keresett. A Jason fazon valami olyasmit üzent neked, hogy azonnal menj oda, mert Cara megörült és át akarja venni az irányítást az egységek fölött. - magyarázta Y és elég furcsa arcot vágott az egészhez. - Jan, ugye tudjátok, hogy nem hadseregeset játszunk, hanem ez egy táncverseny, ugye? - kérdezte röhögve.
-Persze. - bólintottam, elvégre tisztában voltam ezzel. - Mennem kéne Y. Az emberek képtelenek nélkülem bármit is összehozni.  Alapember vagyok. - dicsekedtem kihúzva vállaimat és szélesen vigyorogva.
-Oh, gondolhattam volna, hogy nem bírtad ki hogy ne te légy a főnök ott is. - nevetett. - Tipikus te.
-Kösz Y. Még beszélünk. - rohantam el, egy gyors puszit nyomva az arcára, figyelmen kivül hagyva megjegyzését főnökös személyiségemre.
Gyorsan szedtem a lábaimat a spontán próbateremmé avatott beton fele. Dühített, hogy Cara azt hiszi, hogy a hiányomban átveheti a vezetést, megtervezheti a táncunkat mindezt azzal a minimális tudásával amire annyira büszke. Ugyanakkor görcsbe rándult a gyomrom ha arra gondoltam, hogy újra találkoznom kell Trevissel, azok után amit mondtam neki. Amikor odaértem szinte lerohantak, mindenki kiabált velem és szidott amiért leléptem, de azért láttam rajtuk, hogy boldogak, hogy tiszteletemet tettem, kivéve persze Cara.
-Ugye tisztába vagy vele, hogy még két és fél óránk van a bemutatóig, és nagyjából SEMMINK sincs! - kiáltott rám Mun, közel hajolva az arcomhoz, így szó szerint a képembe ordította mondanivalóját.
-Oké. Sajnálom. Most már itt vagyok. - jelentettem ki a fejemet csóválva, tettetett bűntudattal.
-Esküszöm nem tudom mi folyik itt! Mikor te, mikor Trevis tűntök el. - hitetlenkedett Mun továbbra is.
-Bocs. - hallottam meg Trevis hanyag bocsánatkérését, velem ellentétben azonban a hangjában még tettetett bűntudat sem rejtőzött. Vigyorogva intett nekem. Összeszedtem magam és sunyin visszaintettem én is neki, ravasz mosolyt erőltetve ajkaimra. Láttam a mosolyából, hogy jól szórakozik rajtam, de nem törődtem vele. Csak arra koncentráltam, hogy hamarosan újra táncolhatok.
-Gyere Kicsim. Menni fog ez. - vigasztalta Jason barátnőjét. - Szóval mi a terv Janett? - kérdezte két csók között a fiú.
-Először is hagyjátok ezt abba. - utaltam smacizásukra mosolyogva. Jason zavartan eltávolodott Muntól, a lány azonban szemét forgatva, már-már dühösen nézett vissza rám. - A zenét kiválasztottátok?
-Igen. - bólintott egy napbarnított bőrű lány, aki Hayley-ként mutatkozott be. Haja hanyag kontyba volt rendezve, barna szeme feketével volt kihúzva és már már tökéletes füstős sminkkel rendelkezett, telt ajkain vöröst rúzst viselt, ami kimondottan jól állt neki és egyáltalán nem hatott erőltetettnek, ami számomra meglepő volt. Pont annyi volt amennyinek lennie kellett. Térdénél szakadt, fekete, feszes nadrágot és a nirvánás haspólót viselt, derekára pedig kockás vörös inget erősített. Odavoltam a külsejéért.
-Miért te választottad a zenét? - kérdeztem rá.
-Lehet, hogy táncolni nem tudok valami jól, sőt, - nevetett fel - de a zenéhez értek. Kiskorom óta gitározom. De nem ez a lényeg. Ahogy meghallottam, hogy miket akartok táncolni, azonnal tudtam hogy ez a tökéletes zene.

És valóban. Ez volt a tökéletes zene. Azonnal láttam magam előtt az egész összeállítást. Összecsaptam a tenyerem és hadarva magyarázni kezdtem, mindenkit utasítgattam, hogy hova álljon mit csináljon. A fejemben tökéletesen élt minden. A megvalósítás kissé nehezebbnek bizonyult, mivel meglepő módon az embereknek nem volt ugyanolyan egyszerű elképzelni az egész műsort mint nekem, ezért meggyűlt a bajom a botlábúakkal és az értetlenekkel is. Azok akik egyszerre testesítették meg mindkettőt valódi Isten csapásai voltak, és milliméterek választottak el attól hogy valamelyik torkának ne essek. Ráadásként persze Trevis eldöntötte, hogy élete hátralevő napjait azzal fogja tölteni, hogy az agyamra megy, ezért folyamatosan akadékoskodott, eljátszotta az értetlent és gyerekes viselkedésével az őrületbe kergetett. Meglepő módon viszont az utolsó 20 percben kissé lecsillapodott és odatette magát. Jason és én tudtuk mit kell tennünk ezért az utolsó próbán kiálltunk a táncolók közül, hogy külső szemmel is megfigyelhessük a többieket. Nem volt minden olyan tökéletes mint szerettem volna, de meg voltam elégedve. Mun és Ellie például egészen ügyeseknek bizonyultak, valamint Hayley sem volt rossz, ami azt illeti még Cara is egész jó volt. Úgy négy-öt ember kivételével mindenkivel meg voltam elégedve.
-Előlről. Még egyszer. Ez az utolsó. Ígérem. - mosolygott kedvesen Jason. Ő volt a rendes tanár. Én a borzalmas, hisztis nöstény, Cara legalábbis ezeket a jelzőket használta. - Jasmine. Légyszíves-légyszíves, jegyezd már meg hogy jobbra kezdtek. Oké? - nézett az említett lányra, aki eléggé kikészült a nagy koncentrálás közepette. - Martin. Ne lökd le Carát a színpadról. Ez senkinek sem tesz jót. - kacsintott rá a megszeppent fiúra, akinek természetellenesen vékony szemöldöke volt fiú létére.
-Akkor hát kezdődjön a show. - csaptam össze tenyereimet, ahogy meghallottam a csengőt, ami jelezte, egy óra múlva kezdődik az előadás. 

Kivégezhettek...Sajnálom

Sziasztok. 

Először is milliószor is elnézést szeretnék kérni a kihagyásért. Sajnálom-sajnálom -sajnálom. A kivégzésemhez és kínzásomhoz használható eszközöket balra találjátok. Komolyra fordítva a szót viszont esküszöm, hogy írni akartam, minden nap. Még vázlatot is készítettem a terveimről és lejegyeztem az ötleteimet, hogy el ne felejtsem őket nyárig. De sajnos nem tudtam, mert apukám tudomására jutottak nem éppen fényes jegyeim, így hát arra kárhoztatott, hogy az félév hátralevő részét tanulással és hasonló érdekfeszítő tevékenységekkel töltsem, wifi nélkül. Oh, igen, szinte minden hétvégét wifi nélkül. Köszi apu! Szóval ha valakit ki akartok nyírni, most az egyszer őt kell. 

Őszintén remélem, hogy még nem vesztettétek el minden türelmeteket és nem pártoltatok el a blogtól. :( Még egyszer sajnálom. Kérlek írjátok meg valamilyen formában a véleményeteket. Nagyon sokat jelentene nekem, ha továbbra is olvasnátok a nem éppen virágzó blogomat. 

Köszönöm az eddigi türelmeteket, remélem ezután is türelmesek lesztek velem. 

Imádlak titeket. ^^ Kérlek valamilyen formában tudassátok velem, az érzéseiteket a történetről és minderről. Köszönöm.

Üdv, Jamie

15. fejezet

Sziasztok, kedveskék. :) Meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. :D Köszönöm nektek, hogy olvastok, hogy biztattok, hogy vagytok ennek a blognak és ennek a történetnek. És nekem. Csodásak vagytok. :) Köszönöm. Jó olvasást kívánok. :>

Üdv, Jamie

-Rendben akkor, Varjúlány. - sóhajtott fel megadóan. - Játszunk egy játékot. Te mondasz egy titkot, én mondok egyet. - ült le mellém a homokba.

-Ki se bírtad volna ha nem kérsz valamit cserébe, ugye? - nevettem el magam, a hajamba túrva.

-Ez az én formám. - vonta meg a vállát.

-Oké. Te kezdesz! - jelentettem ki mielőtt még rám bízhatta volna a kezdést. 

Néhány másodpercig csendben gondolkodott, majd megvonta a vállát és felém fordult:

-Nem tudom mit mondjak.

-A te ötleted volt a játék zsenikém. - löktem meg a vállát játékosan. - Agyalj ki valamit. Nem lehet olyan nehéz.

-Rendben. Öhm...Van egy húgom. - mondta. - Elenának hívják.

-Ez nem volt éppen titok, de megteszi, mivel ezt sem tudtam. - mosolyogtam rá. Azért remélem ennél mélyebb dolgokat is fog mondani, amolyan valódi titkokat. - Én jövök. Na szóval... Európából származik a családunk. Onnan költöztünk Franciscoba. 

-Honnan?

-Csehország. De anyukám magyar származású. - magyaráztam. - Apukám San Franciscoban született, de 21 évesen elutazott Csehországba egy hétig. Megismerte anyukámat, egymásba szerettek, utána megszülettem én, még a házasság előtt. Három évig éltek Csehországban. A húgom már Angliában született meg. Rengeteget utaztunk. Kevés olyan ország van Európába ahol ne éltünk volna egy rövid ideig. - nosztalgiáztam mosolyogva. - Talán ezért imádok utazni. Hiányzik, hogy most is ezt tegyük. Régebb a szüleim, olyan... gyermeklelkűek voltak. Hittek a spontaneitásban. Úgy tartották hogy az embereket nem a helyek kötik, hanem az emberek. Ezért ment nekik olyan könnyen mindig hogy elhúzzanak valahonnan. Én is ebben hiszek amúgy. Nem értem, hogy most miért ragadtunk le ennyi ideig egy helyen. A szüleim megváltoztak, úgy döntöttek, hogy szeretnének valami helyhez kötöttet alkotni. Ez nem volt rájuk jellemző.

-Te utazni akarsz? - kérdezte.

-Igen! Nem akarok egy helyben élni. Nem akarok helyekhez ragaszkodni. Még emberekhez sem akarok. Csak... érezni akarom, hogy élek, hogy szabad vagyok, tudod?

-Lépj le!

-Tessék? - néztem rá hirtelen. Milyen nevetséges ötlet! Mégis... mennyire csábító! Mennyire szeretne minden porcikám egyszerűen lelépni és tovább állni, utazni és tényleg élni. - Ez hülyeség! - mondtam végül.

-Ez olyan volt mintha nem is te mondtad volna. - nevetett fel, felkarjával átölelt és magához húzott, belepuszilva a hajamba. Éreztem ahogy a vérem életre kel a közelségétől. - Szeretnél elhúzni, mi?

-Nagyon. - mondtam szomorúan. 

-Gyere velem! - jelentette ki hirtelen, egy rövidebb szünet után.

-Mi? Hogy?
-Szóval. A családom Madridban él. Én leléptem, nagyjából ugyanazok az okok miatt mint te tennéd. És most csak utazok, oda megyek ahova akarok. A magam ura vagyok. - taglalta, eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen. Izgatottság látszott arcán, mozgásán. 

-És milyen okok jönnek még az enyémek mellé?

-Janett... - kezdte, elhúzódott tőlem, egyik kezével orrnyergét kezdte masszírozni. 

-Trevis. Kérlek. Miért vagy ilyen titokzatos? - ragadtam meg a csuklóját, elvéve az orra elől hogy láthassam a szemeit. Mély sóhaj hagyta el a torkát, de a szemembe nézett.

-Mert nem szeretek ezekről a dolgokról beszélni.

-Trevis. Én meg nem léphetek le valakivel, akiben nem bízok és nem érzem hogy ő is bízik bennem. - próbálkoztam.

-Janett, ne manipulálj. Én nem vagyok egyike az aranyos kis ötösfogatod egyikének, akik csorgó nyállal lesik minden szavadat. - gúnyolódott.

-Ne beszélj így a barátaimról! - szóltam rá éllel a hangomban. Nem válaszolt, nem szólt vissza. Hallgatott. Ha valaki szavakkal támadott könnyű dolgom volt, mert mindig otthon voltam a veszekedés művészetében, de a hallgatással nem tudtam mit kezdeni. Az nem volt az én asztalom. - Ők a legcsodálatosabbak az életemben. - közöltem elmerengve. Gúnyos, hitetlen hörgéshez hasonló hang hagyta el a torkát. Dühösen néztem rá, vártam, hogy véleményt nyilvánítson.
-Akkor most miért nem velük vagy? Hm? Miért nem akartad, hogy lássanak lebénulva? Miért nem velük beszélgetsz a titkokról? Miért Janett?
-Tessék? Te meg miről beszélsz? - annyira megdöbbentem, hogy valódi csoda volt hogy egyáltalán szóhoz jutottam. Dühös voltam rá, iszonyatosan dühös, mert mindig ezt csinálta. Arra kényszerített hogy olyan dolgokon rágódjak, amikre nem akartam gondolni, amiket el akartam felejteni. Nem akartam magamban választ találni ezekre a kérdésekre, ezért mióta megismertem ezt a fiút, ezt a fekete démont, mást sem csináltam csak kordában tartottam a hasonló gondolatokat a fejemben.
-Ne förmedj rám! És főleg ne vágj ilyen képet. Azt meg végképp ne mondd nekem, hogy nem fordultak meg a te fejedben is ezek a kérdések.
-Fogalmam sincs miről beszélsz. - hazudtam lemerevedve.
-Ugyan már! Ne röhögtess! - nevette el magát gúnyosan. Folyamatosan gúnyolódott velem, állandóan ezt tette, megalázott, lenézett. - Hiába játszod meg magad Janett. Még egy teljesen kívülálló, hülye is észrevenné, hogy Clary is, Andrew is és Young is titkolnak előtted valamit.
-Hagyd abba!
-Látod Janett! Nem is vagyunk mi ketten annyira másak. Mindkettőnknek van egy gyenge pontunk, amiről nem szeretünk beszélni, vagy amire nem akarunk gondolni. - gyűlöltem ezt a főlényes hangnemét, amikor úgy beszélt velem, mint aki mindent tud. - Ne tépd fel a régi sebeimet, Janett, mert én is fel tudom a tieidet. - suttogta a fülembe, hátborzongatóan közelről, majd mint egy film fő gonosza felállt a földről és rám kacsintott.
-Ez egy fenyegetés akart lenni Trevis? - álltam fel én is, szembefordulva vele. A szemem szikrázott, tűz égett benne.
-Nem, dehogy. Inkább egy figyelmeztetés. - mondta, mintha ez lenne a világ legmegszokottabb viselkedése. Kényszerítettem magam, hogy álljam a tekintetét. Világos szemeim az ő sötét, kiismerhetetlen pupilláira tapadtak. Nem értem ezt az embert. Egyik pillanatban kedves, aggódik és megcsókol, a következőben undok, megfenyeget és lenéző. Belül összetörtem.

Amióta ismerem az életem felfordult, nem ismerek magamra, kerülöm a barátaim, újra és újra csalódom, olyan kérdéseket teszek fel magamnak amiket eddig soha. Arra késztet hogy gondolkodjak, hogy olyan dolgokat vegyek észre a világban amiket eddig nem. Ő az egyetlen ember akinek meg akarok felelni, szinte rögeszmésen reménykedem benne hogy elégedett velem. Dúlnak bennem az ellentétek, egyszerre utálom és szeretem, maradnék vele és mennék el örökre. Minden miatta van. De nem értem. Nem értem őt.
-Akkor még nem ismersz ha azt hiszed ezzel megijesztesz. - kacsintottam rá. - Azok a sebek fel lesznek tépve, előbb vagy utóbb, de fel lesznek.
-Na ne nevettess. És hogy szeretnéd kikényszeríteni ezt belőlem? - nevetett fel.
-Nem foglak kényszeríteni. Magadtól fogod elmondani. - közöltem.
-Miért? - csodálkozás villant sötét szemeiben.
-Mert annyira belém szeretsz majd, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy ne veszíts el, én pedig ezt ki fogom használni, mint ahogy te használod ki az én gyengeségem. Eltaposlak.

14. fejezet

Sziasztok, kedveskék. Elsősorban szeretnék mindenkinek kellemes húsvétot kívánni. :> Másodszor pedig: itt is lenne az új rész. Remélem tetszeni fog nektek, jobban mint nekem. Az az igazság, hogy én nem vagyok vele megelégedve. Nem egészen így terveztem az elején a történet alakulását, de az írás hevében így döntöttem. Remélem nem fogom megbánni. :) Jó olvasást kívánok és jó szórakozást kívánok nektek. :D

Üdv, Jamie

***

Keserű könnyek égették a szemem. Lehunyt szemhéjam mögül is érzékeltem a világ mozgásait, a rémületet, az értetlenséget ami eluralkodott a társaimon. Mégis minden érzésnél erősebb volt a saját félelmem. Nem lehet. Nem következhet be ez a szörnyűség.

-Janett. Mi történt? - hajolt fölém Jason értetlenül.
-A gerincem. -  nyögtem. A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál, ilyen is régen volt már. Jason és a többiek értetlenül álltak előttem és egyikük sem igazán volt a helyzet magaslatán. Hosszú perceknek tűnő ideig mindenki fölém hajolva bámult, senki sem tudta mi történhetett, vagy mit kellene tenni. Összeszorított fogakkal próbáltam visszanyelni könnyeimet, sikertelenül.
-Mi történik? - hallottam meg egy hangot, majd sietős léptek közeledtek felém. Szívemet elöntötte a megkönnyebbülés, Trevis volt az. Abban a pillanatban ahogy meglátott a földön feküdni, utat vágott magának az emberek között, leguggolva mellém.

-A gerincem. - suttogtam, az előbbinél is halkabban. A fiú fekete szemei elkerekedtek, arcán a rémület futott át. Ajkaim elváltak egymástól, csodálkozva figyeltem gyönyörű, vakmerő arcát, melyen sosem tudtam volna félelmet, pánikot vagy rémületet elképzelni. Most mégis szemtanúja voltam, ahogy arcizmai megfeszültek, aggodalom, félelem és rettegés különös keverékét varázsolva szemeibe. Gondolkodás nélkül alám nyúlt és felemelt a földről, öles léptekkel kezdve el haladni a házikók fele.
-Jan, mi történt? - suttogta. Nem mertem megszólalni, féltem hogy ha felengedek a fogaim szorításával kitörnek a könnyeim. - Kérlek, beszélj hozzám. - kérlelt. - Könyörgöm Janett.
-Ne aggódj. - szólaltam meg végül. - Vigyél a tengerhez.
-Tessék?
-Rendbe jövök hamarosan. Ez nem az első alkalom hogy ez történik. - egy sós könnycsepp siklott végig forró arcomon. - Bízz bennem. Csak vigyél oda.
-Miért?
-Nem láthat meg sem a húgom, sem a barátaim. - szótlanul bólintott.
A tengerhez érve, végigfektetett a puha homokon. Szégyelltem magam előtte. Senkinek sem lenne szabad hogy valaki mást ilyen kiszolgáltatott állapotban lásson. Hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam felülni. Utáltam ha valaki sajnálkozva néz rám, senki sajnálata nem segített rajtam és nem is szorultam rá. Nehezen, ám mégis sikerült üllő helyzetbe küzdenem magam.
-Beszélj! - fordította felém fejét idegesen. Nyoma sem volt már az aggódó Trevisnek, hangneme uralkodó volt, parancsoló. Furcsa mód hálás voltam neki ezért. - Mi történt ott? Mi történt a gerinceddel? - leguggolt mellém hogy arcunk egy szinten legyen. Lassan megráztam a fejem. - Mi az? Talán nem akarod elmondani? Milyen meglepő! - dörrent rám, szavaiból pedig csak úgy sütött a gúny.
-Mégis mit vársz tőlem? - csattantam én is fel.
-Hogy beszélj hozzám! Hogy mondj valamit!
-És te? Semmit sem tudok rólad vagy az életedről! - kezeim zsibbadtak voltak, mégsem esett nehezemre összeszorítani őket.
-Mert jobb így! - kiáltotta és mint egy rugó felpattant és hátat fordított nekem. Végtagjaimba mintha újra visszatért volna az élet, sikerült lábra állnom, testemet átjárta az adrenalin és a harag.
-Akkor meg ne várd el, hogy ez egyirányú legyen. - kiáltottam én is a fiú hátának. A düh eluralkodott rajtam, két kézzel csaptam meg a fiú hátát, amitől kissé előre dőlt, de ugyanazon lendülettel azonnal felém is fordult és bilincsként fonta ujjait  csuklóim köré.
-Miért nem vagy képes normális lenni? Miért vagy képes csak egyszerűen megköszönni és elmondani hogy mi történt mint a többi lány tenné? - szemei izzattak a haragtól.
-Mert jobb így! - vágtam vissza gúnyosan. Próbáltam uralkodni a hangszínemen, az arckifejezésemen, de aligha sikerült.
-Istenem! - kiáltotta el magát és elengedte a kezeim, olyan erőteljesen hogy hátratántorodtam a mozdulattól. - Haragudnom kéne rád! De, a francba is, bármit csinálsz csak jobban vonzódom hozzád! Ez nem normális dolog! - köpte a szavakat, kezei pedig a haragtól remegve találták meg az utat a hajába. Olyan könnyedséggel és természetességgel mondta ki azt amiben első perctől kezdve reménykedtem hogy egy rövid másodpercig bennem maradt a levegő.
-Tessék? Mit mondtál? - kérdeztem vissza felemelve a hangom. - Te ilyen vagy ha vonzódsz valakihez? Akkor talán szerencsésnek kellene éreznem magam amiért a nevedet legalább elmondtad nekem?
-Hallgass! Hallgass el, ostoba lány!
-Ne! Ne hallgattass el! Ne tégy úgy mintha olyan bonyolult lenne az életed, hogy nem lennék képes megérteni. - lassan már annyira ideges voltam hogy homályosan láttam a körvonalakat, melyek mindig tisztán rajzolódtak ki előttem eddig, hála hibátlan látásomnak.
-Miért veszekedsz mindig? Miért nem vagy képes néha, legalább egyetlen egyszer beletörődni valamibe és befogni? - szegezte nekem a kérdést, újra felém fordulva. Tekintete még mindig égett a haragtól, de valami más is volt benne, valami vad éhség, vágy.
-Oh, sajnálom hogy nem felelek meg az elvárásaidnak. Vagy, várj csak, nem is akarok! - ordítottam magamból kikelve. - Talán nem tetszik?

-A francokat nem tetszik! Elveszed a józan eszemet! Te és a zabolátlan természeted. - mondta, hangját pedig egyre halkabbra fogta. Egy hosszú lépéssel előttem termett, két forró tenyerét az arcomra illesztette, ajkait pedig az enyémekre tapasztotta. Hirtelen megállt körülöttem a világ, nem hallottam többet a tengert, nem éreztem a homokot a lábaim alatt. Túl hirtelen ért, túl váratlanul, ahhoz hogy józanul tudjak reagálni. Mivel pedig az eszem cserben hagyott, az ösztöneimre hagyatkoztam. Közelebb húztam magamhoz a fiút és visszacsókoltam. Éreztem a csókjából a vágyat, a szenvedélyt. - Megőrjítesz. - suttogta, eltolva magától egy pillanatig. Ez nagy hiba volt részéről, mivel abban a pillanatban ahogy nem éreztem többet az ajkait az enyémeken, józanságom visszatért és távolabb húzódtam tőle, de nem bontakoztam ki az öleléséből.
-Trevis. Mit csinálsz? - megráztam a fejem, hogy helyreparancsoljam a gondolataim. - Nem gondolod hogy ez túl korai? Nem ismerlek. Semmit nem tudok rólad.
-Ne gyere ezzel a klisés szöveggel. Nem érdekel az ilyesmi. Utálom a megszokott dolgokat. Épp ezért vagyok képtelen távol tartani magam tőled.
-Úgy beszélsz mint egy örült.
-Mert az vagyok. Ezért nem engedhetem hogy tudj rólam túl sokat. - keserűség nyilallt belém szavai hallatán. Óvatosan eltoltam magamtól. Nem éreztem többé forró tenyereit a derekamon.
-Én pedig nem engedhetem meg, hogy olyan emberhez vonzódjak, akiről semmit nem tudok. - feleltem keserű szájízzel. Minden porcikám tiltakozott döntésem ellen, minden porcikám visszakívánkozott  a karjaiba.
-Janett... - kezdte. Nem engedhettem, hogy befejezze. Nem engedhetem hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről. Túl nagy hatással van rám így is. Két nap után, Istenem. Két napja ismerem! Janett, most maradj józan. Két napja! 
-Szólj majd ha úgy döntöttél, hogy hajlandó vagy megnyílni előttem. - feleltem keserű mosollyal, majd a tengert bámulva lehuppantam a homokba döntésére várva. 

13. fejezet

Kedveskéim. Itt is van a következő. Most az egyszer tényleg sietni próbáltam. :D Jó szórakozást kívánok. Ettől a fejezettől tervezek több izgalmat becsempészni a történetbe. Úgyszólván: csak most kezdődik igazán Janett és a is csapat igazi nyara. :> A végéért ne öljetek meg.

Üdv, Jamie

***

-Miről beszélgettetek, hm? - guggolt mellém Clary azon nyomban ahogy Trevis hallótávolságon kívül került. - Olyan meghitten cseverésztetek. - vigyorgott, arcáról viszont eltűnt a mosoly amikor figyelmesebben megvizsgált. Talán a fátyolos tekintetem tette, vagy a sápadt arcom, hogy barátnőm karjai a nyakam köré fonottak és szorosan magához vontak. Hálás voltam neki. - Mi történt? - suttogta. Óvatosan, alig észrevehetően megráztam a fejem miközben arcom még mindig a lány vállába fúrtam. - Majd elmondod. De most mosolyognod kell. A fiúk nem láthatják rajtad hogy valami történt köztetek. - suttogta. Teljesen ledöbbentem. Soha, mióta ismertem nem hallottam még ennyire talpraesettnek és magabiztosnak. Clary nem volt az a domináns alkat, nem szeretett irányítani másokat, nem szeretett döntéseket hozni, nem akart önálló lenni. Azért voltunk mindig olyan jó páros: neki szüksége volt valakire aki vigyázz rá és dönt helyette, valakire aki megmondja hogy mit kezdjen magával bizonyos helyzetekben, nekem pedig arra volt szükségem hogy valaki felnézzen és hallgasson rám. Meglepődtem a változáson. Úgy éreztem emögött több van mint puszta aggodalom. Félelem volt. - Megértetted Janett? - hallottam hangát élesen csendülni, törékeny karjaival pedig megrángatta masszív vállaimat. Clary félt a lebukástól. Egy titkot rejtegetett előlem.
-Meg. - bólintottam óriási gombóccal a torkomban.

-Akkor gyerünk. - tolt el magától. Ajkain szomorkás, ám őszinte mosoly játszott. Keserű vigyorral válaszoltam. Szorongás fogott el, olyan amilyet eddig nem ismertem. A legjobb barátnőm, a legnagyobb bizalmasom, az az ember akiért akár az életemet is adnám titkol előlem valamit. Valamit, ami annyira fontos, hogy veszélyeztetni a kettőnk barátságát. Másképp elmondaná...Elmondaná. El kell hogy mondja. Nem verhet ő is át. Nem teheti. - Fiúk. Megyünk. Lejárt a szünet. Nem tudom ti hogy álltok a csapatotokban, de a szőkéknél még semmi sincs. - lebiggyesztett ajakkal állt a srácok előtt, mint akinek ez a legnagyobb gondja.
Mind a hárman szó nélkül ballagtunk a szőkeség után, gondolatainkba merülve. Én csak attól félek, hogy te félnél önmagamtól. Szüntelenül Trevis utolsó mondata járt a fejemben. Gondolatban minden lehetséges esetet lejátszottam magamban, amiért ezt mondhatta: sötét múlt, drog, alkohol, sorozatgyilkosok, priusz, de mindegyik nevetségesnek tűnt. Ismerem Trevist...semmi hasonlóhoz köze sincs. Ismered? Szólalt meg egy gonosz hang a fejemben. Dehogy ismered. Semmit sem tudsz róla, csak elvarázsolt mint a többi ostoba lányt. Semmiben sem különbözöl tőlük. 
-Végre! Hol a francban voltál? - förmedt rám Mun miután visszaérkeztem a csapathoz.
-Még semmink sincs. Gyere Janett. - szólított meg Jason kedvesen, barátnőjét ölelve. - Megbeszéltük míg nem voltál itt, hogy te meg én szólózunk. És belekeverünk több stílust. Hogy Cara boldog legyen a balett is benne lesz. Ő nyomja majd a balett szólót, mi meg az urbant. Ellie meg Trevis valami klasszikus párost. Apropó, Trevis merre van? - nézett körül felvont szemöldökkel. - Mindegy. Megkeressük majd. Valami egyszerűre gondoltunk, rendben Ellie? - fordult az említett apró termetű, csinos lány fele. A lány éppen befont haját piszkálta, a nevét hallva felkapta fejét, majd magabiztosan bólintott. - Tudod, tekintve hogy egyiküknek sincs táncos múltja. Ez a szóló viszont szükséges hogy színesebbé és romantikusabbá tegyük. - fordult újra felém beszéd közben. - A többiek meg a háttérben maradnak és valamit kitalálunk nekik is. A hangsúly ötünkön lesz.
-Ugye tudod hogy ha ezeket mind beletesszük, érzelmek kavalkádját zúdítjuk majd a nézőkre? Ezek a stílusok mind különböző érzelmeket helyeznek előtérbe. - magyaráztam a fiúnak, mivel úgy ítéltem meg, hogy ő ért leginkább ehhez. - Nagyon jók kell legyünk, hogy ezt összhangba tudjuk hozni és ne legyen túl sok.

-Nagyon jó vagy ebben. Értesz a tánchoz. Mint elméletben, mint gyakorlatban. - mosolygott Jason. - De szerintem próbáljuk meg.
-Rendben. - bólintottam. - Cara. Mutasd meg mit tudsz.
-Tessék?
-Lássam hogy táncolsz.
-Mi van? - értetlensége kezdett már idegesíteni.
-Ne gondold hogy engedlek balett szólózni, ha nem vagy elég erőteljes. A balett által közvetíthetjük a legerősebb és legszenvedélyesebb érzéseket. Szóval te leszel a központi figura. Ha nem vagy elég jó, le is mondhatsz arról, hogy elől táncolsz. - mosolyogtam karba tett kézzel, a magabiztosság és a felsőbbrendűség csak úgy árad belőlem.
-Mégis ki a francnak képzeled magad? - förmedt rám. - Ki nevezett ki téged a főnőknek?
-Nem kell főnőknek lennem ahhoz, hogy erre megkérjelek. Szerintem logikus. Nem vagy elég jó, nem táncolsz. Vedd úgy mintha ez egy válogató lenne. - magyaráztam a szemeimet forgatva, mint akit idegesít, hogy ennyi értetlen és ostoba emberrel van körbevéve. Ez valójában is így volt, nem csak a látszat tette. - Csináld már! - kiáltottam el magam, Cara szemhéja pedig megremegett. Szemem sarkéból észleltem , hogy mindenki elkerekedett szemekkel figyeli a kirohanásom. Nem tehettem róla. Az idegesség magával ragadott. Gyakran előfordult. Az egyik nagy hibám a szüleim szerint, hogy képtelen vagyok irányítani a heves érzelmeimet. Szerintem ez nem hiba. Az az ember aki képtelen kifejezni az érzéseit és nem hagy nekik utat, az egy örök vesztes lesz az életben. - Istenem! Azt hinné az ember, hogy azért hisztiztél a balett miatt, mert táncolni akarsz! Erre meg! Könyörögnöm kell neked, hogy egyet pördülj a levegőben. - méltatlankodtam félhangosan, mégis az egész csapat tisztán hallotta minden szavamat.
Cara idegesen a betonig sétált. Kifújta a levegőt majd táncolni kezdett. Nem volt rossz amit csinált, de szörnyen pontatlan volt, mozdulataiból hiányzott a kecsesség, a szenvedély. Érzés nélkül, robotként mozgott. Mrs. Dessauge ezért engem keresztre feszített volna. Jasonnal óvatosan egymásra néztünk. Láttam rajta, hogy ő sem erre számított.
-Cara. Állj!
-Mi bajod van, Hulbert?
-Ez szörnyű volt! - ráztam meg a fejem idegesen.
-Ez talán kissé túlzás. - szólt bele Jason nagylelkűen mentve még a menthetőt Cara egójából. - De tagadhatatlanul nem volt elég jó.
-Akkor lássak tőletek jobbat! - visította Cara, majd sértődötten lelépett a betonról, kezével jelezve hogy vegyük át a helyét.

-Te akartad. - vontam meg a vállam. Magabiztosan vettem át a fekete hajú lány helyét, egy rövid nyújtózás után, felvettem a pozíciót majd táncolni kezdtem. Bizonyítási vágy volt bennem, káröröm. A sötétebbik, idegesebbik énemen viszont átvette a hatalmat a harmónia, a nyugalom. Ugyanazt éreztem mint máskor mikor táncoltam: szabadságot. A bennem uralkodó boldogság viszont azonnal semmivé foszlott mikor egy ismerős érzés kerített hatalmába: a hátam közepén a gerincembe szinte már elviselhetetlen fájdalom nyilallt. A szemeim felpattantak, kezeim ökölbe szorultak, éreztem ahogy elveszítem a testem fölött az irányítást. Eszembe jutott az, ahogy régebb küzdöttem ellene, emlékszem hogy annak ellenére hogy éreztem a fájdalmat, amely fokozatosan terjedt szét a testemben tovább táncoltam. Most is ezt akartam tenni. Figyelmen kívül hagyni. De megrémültem. Olyan rég éreztem már ezt, a kegyetlen régi ismerőst, ami tönkretette az életemet.
A következő amit éreztem a testemen átfutó remegés után a testem koppanása volt a kemény és érdes betonon. Utána már nem éreztem semmit, csak feküdtem és képtelen voltam megmozdulni.