18. fejezet - Trevis McAdam szemszöge

Sziasztok. :> 

Unatkoztam ma és valami újdonságot akartam kipróbálni, ezért, úgy döntöttem, hogy megajándékozlak titeket egy különleges fejezettel, amelyet Trevis szemszögéből olvashattok. Remélem ezzel újra felkeltem az érdeklődéseteket a történet iránt, mert szinte semmi visszajelzést nem kapok tőletek és a blog látogatottsága nagyot esett. Ez valószínűleg ez én hibám mivel nem nyújtottam az elvárt színvonalat, de hogy őszinte legyek fogalmam sincs, hogy hol ment félre ennyire a történet, hogy már egyáltalán nem érdekel titeket. Mivel visszajelzéseket sem kapok, nem is fogom tudni... Ezért kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket! Hideget, meleget, csak lássam, hogy olvastok. 

Ugyanakkor elindítottam egy szavazást, oldalt. Az a szereplő aki a legtöbb szavazatot kapja, annak a szemszögéből írok majd fejezetet nektek :) Szóval szavazzatok!

Végül pedig kívánok jó olvasást. Ez a fejezet egy mérföldkő lesz a történet további alakulásában, valamint rengeteg mindent megtudhattok Trevisről és a múltjáról, sőt, megismerhetitek a testvérét is. Nagyon remélem, hogy sikerült elég színvonalasan megírni ezt a részt. Kérlek, véleményezzetek! Köszönöm. És jó szórakozást! :)

Üdv, Jamie

***

Trevis McAdam

Tipikus nyári éjszaka volt a mai, meleg és párás. A levegőben valami szokatlan meghittség volt, amit még Mo szeszélyes viselkedése sem tudott tönkretenni. Még engem is megszállt valami szokatlan nyugalom, amit mindig érezni véltem amikor ezekkel a San Fransisco-i emberekkel voltam körülvéve. A biztonság csalóka érzése telepedett meg rajtam, tudatában lévén annak, hogy nincs olyan hely a világon ami tökéletesen biztonságos lenne számomra. 

Gondolataimból a zsebemben megszólaló mobilom zökkentett ki. A telefon képernyőjén húgom fényképe jelent meg, amelyet tavaly szilveszterkor küldött el nekem üdvözlésképpen, mint utólag kiderült, részegen. Bár ezt gyaníthattam volna a fején lévő aranyszínű csákóról, a kezében tartott cigiről, homályos tekintetéről és ezerwattos vicsorgásáról. Valódi nehézségek árán sikerül leráznom Mot, aki a szó elsődleges értelmében a nyakamon csüngött, hogy félresétálva felvehessem a rezgő készüléket. 

-Mit akarsz? - szóltam bele köszönés nélkül.

-Látom a modorod a régi. - üdvözölt húgom is barátságosnak nem mondható hangnemben. Közömbös horkantással jeleztem, hogy folytassa. - Indulok hozzád. 

-Hogy mondod? - kérdeztem vissza sokkos állapotban, nem akartam hinni a füleimnek.

-Segíts nekem és értsd meg a dolgokat elsőre. Mit szólsz? - gúnyolódott. 

-Nem jöhetsz ide, Elena! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, bár tisztában voltam azzal, hogy testvéremnél ez nem sokat fog használni.

-Nem maradhatok itt tovább, Vis. Meg fogok őrülni. - egy külső hallgatónak most először tűnt volna emberinek legalább egy kicsit is Elena. Ritka pillanatok voltak ezek, amikor megrepedt az álarc és a keletkezett repedéseken láthatóvá váltak húgom gyengeségei. Megtanulta elszigetelni az érzéseit, emberi oldalát talán egyedül ismertem csak. - Megint veszekednek. 

-Az adósságok miatt? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra. 

-Mi másért? - a repedések beforrtak, újra a rideg és cinikus lány volt a vonal másik végén. 

-Mondtam már, hogy elintézek mindent, Lena. Mondd meg apádnak, hogy bízzon legalább egyszer bennem, mert meglesz amit megígértem. - emeltem fel a hangom bosszúsan. 

-A te apád is. - mordult rám kioktatólag. 

-Persze, hogy az enyém is. - dörmögtem idegesen. Utáltam amikor okoskodott, vagy belém kötött amikor jól tudta az okaimat és az indokaimat. Mi ketten sosem voltunk tipikus testvérpár, nem voltunk sem mézes mázosak egymással, de olyanok sem voltunk mint Janett és Natalie, akik azért éltek, hogy egymást az őrületbe kergessék. Mi, bár mindig ridegek voltunk egymáshoz, szavak nélkül is értettük egymást, mert nyomorúságunk közös volt és ugyanabból a forrásból fakadt. Mégpedig kedves apánktól, akit ha tehettem volna, élve elástam volna az erdőben. De nem vetemedhettem ilyesmire és nem a törvény akadályozott, inkább anyám, aki még mindig szerette azt a barmot, valamint húgom, aki hitt még abban, hogy egyszer az ő apja is gerinces ember lesz. De én kinőttem a tündérmesékből.

-Vis, adj neki egy esélyt. Jóvá akarja tenni. - suttogta a lány. - Próbálkozik.

-Próbálkozik? Igazán, Lena? A próbálkozás nem elég hogy félmilliónyi adósságot visszafizessen, ostoba. - kiáltottam. - Én megkockáztatom, hogy börtönbe kerülök, hogy kihúzzam a seggünket a szarból amibe ő kevert bele, ő meg annyival beéri, hogy megpróbálja elhalasztani a határidőt! Szerinted mégis mennyi esélye lesz egy uzsorással, Lena? Helyben szétlövik a fejét!

-Ne beszélj így! - förmedt rám. - Tudja mit csinál. És bármennyire is tagadod pont olyan vagy mint ő, hiába nem veszel róla tudomást. Ti ketten pedig mindig mindent megoldtok. Ilyenek vagytok és kész. Én bízom benne, mit szólnál ha egyszer nem te irányítanád a dolgokat, hanem másra bíznád magad?

-Tudod, Lena, az a helyzet, hogy én szeretnék megöregedni és semmi kedvem hozzá, hogy uzsorások golyói simogassák a halántékom a szélhámos apám miatt. 

-Fogd be! Holnapra ott leszek. Repülővel megyek. - egy rövid csipogás jelezte, hogy irritáló húgom bontotta a vonalat még mielőtt megpróbáltam volna lebeszélni róla. Bár tudtam, hogy semmi értelme, írtam neki egy üzenetet amiben részletesen kielemeztem, hogy milyen középkori kínzóeszközöket fogok alkalmazni rajta, ha el meri hagyni a kontinenset. A lelkiismeretem legalább tiszta, amiért megpróbáltam lebeszélni. 

Amikor visszasétáltam a többiekhez kissé megdöbbenve konstatáltam, hogy mindössze egyetlen lélek árválkodott csak ott, háttal nekem. Sötét göndör haja a párától még kócosabb volt a szokásosnál, karcsú alakja kirajzolódott a sötétben, egyik lábával idegesen dobolt a földön. Meglepődve vettem észre duzzadó, formás lábizmait. Eddig sosem vettem észre milyen izmos is valójában, így hátulról pedig alacsonyabbnak is tűnt. Talán azért, mert tekintete annyira magabiztos, hogy az emberek nem merik másképp látni, mint ahogy ő látja magát. Bár ő maga is az érzelemmentesség álarcával próbálkozott, anélkül, hogy észrevette volna a benne dúló, erőszakkal visszafojtott érzései mekkora szenvedélyt generáltak benne, és hogy ez milyen hatással volt a körülötte lévőkre. Hirtelen ötlettől vezérelve, nesztelenül a lány mögé léptem, karjaimat a nyaka köré fontam, így húzva közelebb a mellkasomhoz. Nem bírtam ellenállni ezért egy puszit is nyomtam a feje búbjára. A lány azonnal megpördült tengelye körül, arcán pedig a másodperc törtrészéig meglepetés suhant át, de meglepő gyorsasággal rendezte is arckifejezését. 

-Trevis! - hangjából nem hiányzott a megszokott él, szemei körül viszont összefutottak a nevetőráncok. - Merre hagytad el Mot? - kérdezte mikor tisztában volt a válasszal.

-Ha szerencsém van, nagyon nagyon messze. - mentem én is bele a játékba. 

-Már nincs szükséged rá, hogy melegítse az oldalad? - kérdezte gúnyosan, szemeiből, viszont sütött a bosszúság. Bármennyire is próbálta leplezni, zavarta hogy Mo rám tapadt. 

-És Andrew merre jár? Átvészeled ezt a hideg évszakot forró ölelései nélkül is? - kacsintottam rá, jelezve, hogy nem ő az egyetlen akinek tuti biztos ütőkártyája van. 

-Azt hiszem menni fog. - felelte szemeit forgatva, pofákat vágva bosszúságában. Janett Hulbert az indulatok embere volt, éppen ezért olyan volt mint egy játék, kedvem szerint felhúzhattam. De ahogy el kezdtem volna vele játszani, győztesnek érezve magam, egyetlen tekintetével is képes volt vesztessé tenni. Talán ez tetszett benne a legjobban, a változatossága, az egyedisége. Vagy talán az, hogy bármelyik másodpercen rátudott venni, hogy belemenjek gyerekes szócsatáiba és játékaiba, amelyek meglepő módon nem untattak, sokkal inkább felvillanyoztak, elfeledtetve velem mindazt, ami Madridban várt rám és a családomra. 

-Nem szólítottak még? - kérdeztem. Megrázta fejét, fürtjei ide- oda ugrottak kezelhetetlen hajkoronájában. - Ne légy feszült. Biztos hívni fognak. Elképesztő vagy. - biztattam, bár szívem mélyén azt reméltem, hogy nem hangzik el a neve a kihangosítóból, így nem teszi újra kockára az egészségét. 

-JANETT BLANKA HULBERT! JANETT BLANKA HULBERTET KÉRJÜK! - harsogta egy női hang. A lány szája felfele görbült, tekintete megtelt gyermeki örömmel és ártatlansággal.

-A többiek elindultak a part fele. A te helyedre mennek, elmagyaráztam nekik merre menjenek. Ugye nem baj? - kérdezte, tekintetét még mindig rajtam tartva, lábai azonban már el is indultak. - gondolkodás nélkül ragadtam meg a csuklóját és húztam vissza magamhoz. Ajkaim súrolták a homlokát. Újra felébredt bennem a vágy, hogy végigsimítsak a bőrén, hogy megcsókoljam. Láthatta a szememben a vágyat, ezért egy apró lépést hátrált, szemeit viszont mélyen az enyémekbe fúrta.

-Gondold jól át, Janett. - mondtam határozottan.

-Ez az álmom. - felelte, magabiztossága megrémített. Szemeit elkapta és csuklóját szorító kezemre szegezte, jelezve, hogy azonnal engedjem útjára. Néhány másodpercig gondolkodtam rajta, de végül mégis elengedtem. Janett futva szelte át a távolságot, amely az álma megvalósításától elválasztotta. 

Figyeltem, ahogy eltávolodik, szemeim előtt újra és újra megjelent a sebezhető Janett arca, akit a karjaimban vittem ki a partra. De nem tehettem semmit, nem volt jogom lebeszélni őt, hisz én csak egy fiú voltam, akivel alig két napja találkozott. Egy senki voltam, bár annál sokkal többnek képzeltem el magam. Reméltem, hogy legalább annyit jelentek ennek a lánynak amennyit ő nekem.