2015. március 6., péntek

12. fejezet

Sziasztok! *Nem írok semmit, mert szégyenlem magam* 
Jó olvasást! Még mindig imádlak titeket. Remélem kitartótok mellettem ennek a rendszertelenségnek az ellenére is amit én itt leművelek. :( Sajnálom. 
Üdv, Jamie
***

-Nyugodj meg és meséld el szépen hogy mi is történt egész pontosan. - térdelt mellettem Clary és megnyugtató hangnemben csitítgatott.
-Natalie! Egyszerűen képtelen felfogni bármit is! - emeltem fel a fejem és összeszorított ököllel kezdtem el hevesen gesztikulálni. - Egy idegesítő ribanc! Torkig vagyok vele, érted?
-Hé, nagyszájú. Ő mégiscsak a húgod! Nem beszélhetsz így róla. - védte legjobb barátnőm a húgomat.
-Oh, Clary! Hagyjál ezzel. Legkevésbé sem érdekel. - csaptam rá tenyérrel a fűre, mondatom hatásosabbá tételéért. - És igazán hálás vagyok hogy az ő pártján állsz! Kösz!
-Na, nyugi, Jan. Nem állok senkinek a pártján, én csa...
-Na látod, ez a baj! Engem kellene védened, ne semlegesnek lenned! - szakítottam félbe dühösen. Pár másodpercig nem hagyta el hang a torkát, csak sajnálkozva és rosszallóan nézett rám.
-Még mindig nem értem hogy min vesztetek ennyire össze. - szólalt meg végül lemondóan és végigterült a füvön.
-Nem is kell.
-Akkor meg hogy várod el, hogy melletted álljak? - ült fel hirtelen és dühösen nézett rám.
-Mert a legjobb barátnők ezt teszik! Ez a dolguk! - üvöltöttem jóval hangosabban a kelleténél. Clary felvont szemöldökkel gondolkodott pár másodpercig, majd a vállát megvonva egyszerűen elnevette magát.
-Őrült vagy! - jelentette ki, majd újra elterült a füvön, kezeit az ég fele nyújtva. - Szeretlek, Janett. A legjobb barátnőm vagy és mindig az leszel, hallod?
-Hallom. - feleltem vigyorogva, félkézzel átkarolva a meghatódott szőkeséget. 
Nem kellett Clarynek semmit sem mondania, vagy tennie, hogy megnyugodjak. Elég volt ha csak egyszerűen ott van mellettem. Imádtam őt és az összes barátomat, hisz mindegyikük ilyen elképesztő hatással volt rám. A világ legszerencsésebb emberének tartom magam. Mindenem megvan amire valaha is szükségem lehetne, barátok, család, megértés, jóság, biztonság. Talán ez is az én problémám. Zavar ez az állandó nyugalom ami körülvesz. Engem az izgalom éltet, abból táplálkozom, nekem pedig ez hiányzik a legjobban. Komolyan, néha örülnék ha sorozatgyilkosok üldöznének, mintsem hogy a szobámban ülve csokit egyek és Amerikai Pitét nézzek. 
-Hát itt vagytok! Az ég megáldjon titeket! Egy órája keresünk. - állt meg mellettünk három férfi sziluett, eltakarva előlünk a napot, árnyékba vonva arcunkat.
-Sziasztok fiúk. - köszönt Clary mosolyogva Y-nek, Drewnak és Trevisnek kezét nyújtva egyikük felé, hogy felhúzza a földről. A fiúk irtó segítőkészeknek bizonyultak, mert mindhárman megragadták a lány feléjük nyújtott kezeit, majd egy óriásit rángatva rajta, felemelték a földről. Ha nagyon figyelmesen akarnám megvizsgálni az esetet inkább azt mondanám, hogy elrepítették, nem felhúzták, hisz a barátnőm jó három méterrel odébb ért földet, egy kiadós repülés után. Természetesen a fiúk ezt iszonyat viccesnek ítéltél meg, mert a hasukat fogva dőltek el sorra a fűben. Clary nem értett velük egyet annyira, ezért idegesen dunnyogva telepedett Drew mellkasára és felváltva kezdte ütögetni a fiúkat, amolyan lányos mozdulatokkal.
-Nem is tudtam, hogy ilyen vadóc is tudsz lenni, Szöszi. - füttyentett elismerően Andrew. - Ha tudtam volna nyolcadikban téged és nem Jan-t hívom el randizni. - Nekem valószínűleg fel sem tűnt volna hogy erre a témára eveztünk, hisz az évek során rengetegszer szóba került a kis kalandunk Andrewal, ehhez pedig a többiek is hozzászoktak már, így senki sem akadt már fenn ezen az apróságon, most viszont hirtelen érezhetően feszült lett a levegő. Természetesen mind megfeledkeztünk róla, hogy Trevis csak újonnan lett az életünk része és nincs képben a múltunkkal. Éreztem ahogy vállizmai megfeszülnek. Fogalmam sincs, hogy miért, de egy belülről fakadó ösztönnek engedelmeskedve, erektől duzzadó kezére helyeztem az enyémet. Azonnal érzékeltem a benne lejátszódó változást: izmai elernyedtek, kézfején lüktető idegei lecsillapodtak.
-Szóval, ti ketten.. - kezdte.
-Ja igen, haver. Elfelejtettem, hogy itt vagy. - hagyta el a kijelentés Drew száját. Ártalmatlannak is hathattak volna szavai, bocsánatkérőnek, mégis inkább lekezelőnek tűntek. Olyan volt, mintha Drew rejtett utalást küldött volna Trevis fele, amelyben felsőbbrendűségét, alfaságát szerette volna tisztázni. Andrew nem ilyen volt. A mosolygós, szoknyavadász csapatkapitány akit én ismertem nem ilyen volt. Nem volt belekódolva a rosszindulat vagy az önzőség, egyszerű bonyolultságával és titokzatos nyitottságával nyerte el mindenki szívét. Azt az Andrew-t imádtam...ezt nem ismertem. - Igen, randiztunk. De régen volt már, ugye Sörény?
-Igen. Nagyon régen volt. - helyeseltem. És mivel természetemnél fogva képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni ha valaki gúnyolódik, úgy döntöttem hogy visszavágok. - Persze, most hogy már benőtt az agyam lágya, el sem tudom képzelni, hogy voltam képes erre.
-Ugyan már kicsike! A te agyad lágya még most sem nőtt be! - röhögött fel Y a tőle telhető legkárörvendőbben. Tettetett idegességgel mellkason vágtam:
-Y! Kicsit sem segítesz! - panaszkodtam a fejemet fogva.
-Ezt megkaptad, Jan. Kellett neked kötekedni! - nevetett Trevis is mellettem nyújtózva a fűben. Félkezével a mellkasára húzott, jobb keze ujjaival a hajamat matatta. - Mennyi ideig? - suttogta, hogy csak én hallhassam.
-Néhány hét. - feleltem szinté halkan.
-Szeretted?
-Nem.
-Akkor meg?
-Nyolcadikos voltam! - nevettem fel halkan. - Mivel Zack Efronnal nem igazán jöhetett össze egy kétirányú kapcsolat, tovább kellett lépnem. Drew pedig megfelelő jelöltnek tűnt. - éreztem ahogy a mellkasa kissé megmozdul, innen tudtam, hogy hangtalanul felnevetett. Érdekes hogy milyen hamar meg lehet ismerni valakit. Ha Trevisre nézek olyan érzésem van mintha Y nézném, mindketten átlátnak rajtam, mint az üvegen és ha van két ember akinek egyszerűen képtelen lennék valaha is hazudni azok ők lennének. Amikor az emberek a kötődésekről beszéltek nekem, fogalmam sem volt semmiről. Most viszont úgy érzem, hogy láthatatlan bilincs köt össze ezzel a fiúval.
-Na és vele mi a helyzet? - gurultam le többé kevésbé kecsesen a mellkasáról, az oldalamra fordulva pedig a füléhez hajoltam. - Moval.
-Jártam vele. - felelte. Döbbentemben felültem és elkerekedett szemekkel bámultam a fiúra. - Ne nézz így rám! Hiba volt! - nevetett a fejét fogva.
-Oh, de még mekkora! - miután a kezdeti sokk elmúlt újra visszafeküdtem a fűre. - Mennyi ideig?
-Mikor hogy. - hangzott el újra a válasz. Az iménti műveletemet újra eljátszottam, láttatni engedve a döbbenetet ami újra hatalmába kerített. - Kétszer jártunk. Mind a két nyáron amikor táborba voltam itt.
-Istenem! Hogy voltál képes erre? - nem felelt csak sejtelmesen vállat vont. - Akkor gondolom még következnek az idei forró pillanatok, ugye?
-Fogalmad sincs róla hogy mennyire forróak voltak. - felelte az arcomat fürkészve miközben állát finoman megvakarta. Annak ellenére hogy én teljes mértékben viccnek szántam, nem úgy tűnik hogy mellélőttem volna nagyon. - Tavaly már csak emiatt jártam vele. Jó volt vele. - dünnyögte inkább magának mint nekem.
-Hó! Ez már túl sok részlet! Tartsd meg magatoknak a további pikáns momentumokat! - feleltem és bár a szám nevetésre állt, szokatlan él volt a hangomban. Csalódott voltam...
-Mi az? - mosolygott rám kedvesen. - Azt hitted talán én más vagyok? - keserűség volt a szavaiban, szomorú beletörődés a szemeiben.
-Igen. Azt hiszem.
-Ki kell hogy ábrándítsalak, Janett. Semmivel sem vagyok jobb másoknál. - morogta, majd ülőhelyzetbe kényszerítve testét indulni készült.
-Hé. - ragadtam meg a karját, maradásra késztetve még néhány másodperc erejéig. - Ne félj önmagadtól. - mondtam. Miután kiejtettem a szavakat a számon, azonnal meg is bántam. Nem tudom miért mondtam ezt, egyszerűen csak ránézve úgy éreztem hogy ez az egyetlen dolog amit mondanom kell. Trevis nagy valószínűséggel nem így gondolta: pillantása éles lett, szemeivel éhesen, dühösen mért végig, karizma megfeszült, majd hirtelen elernyedt, arca pedig kifejezéstelenné vált.
-Én csak attól félek, hogy te félnél önmagamtól. - felelte egy szomorú mosoly kíséretében, majd felállva lazán, mintha mi sem történt volna elköszönt a fiúktól és elsétált. 

5 megjegyzés:

  1. Szia!

    Már vártam az új fejezetet, kíváncsi voltam, hogy fogod folytatni a történetet. Ismét remek részt alkottál, nekem nagyon tetszett. Most jöttem rá, hogy mennyire megszerettem - szinte - az összes szereplőt. :)
    Várom a következő fejezetet. :)

    Swarley

    VálaszTörlés
  2. Kedves Swarley.

    Örülök hogy tetszett és Istenem, hogy csodálom a kitartásodat! És köszönöm a türelmedet, valamint, hogy nem vesztetted el bennem a hitedet. :)

    Üdv, Jamie

    VálaszTörlés
  3. Szia Jamie!
    Nagyon tetszett az új rész már nagyon kíváncsi voltam a folytatásra és megkaptam..Fantasztikus lett,de tényleg.Imádom Trevist..♥ (meg még egy pár fiút :D ) Siess a kövivel!!! UI:A vége lett a legjobb :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tori.

      Nagyon szépen köszönöm. Igyekszem hogy jó legyen és izgalmas a történet. :) Ma van egy kis szabadidőm, szóval megpróbálok megírni néhány részt előre, hogy többet ne legyenek ekkora késések. :(
      Neked is köszönöm a türelmedet és a kitartásodat. :>

      Üdv, Jamie

      Törlés
  4. Kedves Jamie! :)

    Nem tudod elképzelni, hogy mennyit lestem a blogod. Nagyon vártam már a következő részt..és lám...megszületett. Nagyon izgalmas a történet. Imádom, komolyan. Jól írsz, ügyes vagy, megy ez neked! :)

    UI: Hatalmas rajongója vagyok a történetnek. Nem mondom ki a kedvencem, mert te is tudod..:> <3

    VálaszTörlés